Tábor a Skanzenben - integrált módra!
ESETTANULMÁNY
Ilyen is volt, sőt lesz: speciális foglalkozást igénylő fiatalok és közösségi szolgálaton résztvevő középiskolások integrált tábora a szentendrei Skanzenben.
| Kramlik Márta – Molnár József |
2015-05-26 10:15 |
A Skanzenben régóta sok foglalkozást tartunk különböző fogyatékkal élő fiataloknak. A számos, sajátos nevelési igényű csoportnak megtartott múzeumpedagógiai foglalkozáson olyan tapasztalatra tettünk szert, amely a táborban is alapjául szolgált a fogyatékossággal érkező fiatalokkal való bánásmódnak. Több intézménnyel évek óta együttműködési szerződésünk van, ezek alapján rendszeresen hozzák a gyerekeket különböző múzeumi óráinkra. A Skanzen több kiállítása akadálymentesített, és a Látványtárban is több éve működik egy vakok és gyengén látók számára kialakított tárlatunk és foglalkoztató terünk. A speciális igényű gyerekek programjaira örömmel jönnek a sokszor visszatérő vendégeink, és nekünk, múzeumpedagógusoknak is különleges élményt nyújt velük törődni. Ebből az élményből is fakadt az az ötletünk, hogy közös tábort szervezzünk számukra közösségi szolgálaton részt vevő középiskolásokkal, bízva abban, hogy segítünk oldani a fogyatékos fiatalok elszigeteltségén, a középiskolások pedig megtapasztalhatják a sérült kortársaikkal végzett közös tevékenységek örömét. Elküldtük a szentendrei középiskolákba felhívásunkat, melyben azt kértük, csak azok jelentkezzenek, akik vállalják, hogy az előkészítő programunkon és a tábor mind az öt napján részt tudnak venni. Ez alapján fogadtuk el hét diák jelentkezését a hét speciális nevelési igényű, több esetben halmozottan fogyatékos 14–18 év közötti fiatal mellé.
A tábort megelőzően kiemelten fontosnak tartottuk, hogy felkészítő napot tartsunk a programra jelentkező gimnazistáknak. A nap során egy szituációs érzékenyítő gyakorlatot is elvégeztünk, amellyel megtapasztalhatták egy látássérült ember nehézségeit, illetve gyakorolhatták, hogyan segítsék sérült társukat. A gyakorlaton párokat alkottunk, az egyikük szemét bekötöttük. A feladat első lépése a kapcsolatteremtés volt, majd egyik pontból a másikba való eljutás. Egyszerre csak egy pár végezte a feladatot, a többieket pedig arra kértük, figyeljék meg, mit csinál jól a segítő, és ők mit tennének másként. A bekötött szemű féltől pedig azt kértük, mondja el a tapasztalatait. Biztonságban érezte-e magát, elég információt kapott-e segítőjétől? Ezzel a feladattal sokkal inkább rögzültek a gyakorlatok, amelyeket a táborban a gimnazisták napról napra magabiztosabban alkalmaztak. A felkészítő napon továbbá a tábor főbb helyszíneit is bejártuk, hogy a terep ne legyen ismeretlen a gimnazisták számára – ezáltal ők maguk is könnyebben tájékozódnak és sérült társaikkal együtt is magabiztosabban közlekednek majd. A helyszínek kiválasztásakor figyelembe kellett vennünk, hogy kerekes székkel is könnyen megközelíthetők legyenek, és ne kelljen túl nagy távolságokat megtenni. Kialakítottunk egy bázishelyet, minden reggel ott kezdtük és ott is fejeztük be a programot.
A gyakorlati dolgok mellett mindenképp szerettünk volna alkalmat kínálni a gimnazistáknak arra, hogy személyesen is találkozzunk, és feltehessék a bennük felmerült kérdéseket. Arra biztattuk őket, hogy a tábor során sérült társaiktól is bátran kérdezzenek, hiszen az egyik cél éppen az volt, hogy lehetőséget adjunk az ép és sérült fiatalok találkozására, és az együtt töltött időben megismerhessék egymást. A felkészítő napon ugyanis kiderült, hogy a jelentkező hét lány közül mindössze kettőnek van személyes tapasztalata fogyatékkal élő emberrel. Az utcán és a médiában persze találkoztak már valamilyen fogyatékkal élővel, de közvetlen kapcsolatba még nem kerültek soha.
Megállapodtunk a gimnazistákkal abban, hogy a hét folyamán mindennap tartunk reggeli megbeszélést és a nap végén záró értékelést. Reggelente tisztáztuk az aznapi programot, helyszíneket, időbeosztást. Mindenképp szükségesnek láttuk, hogy a napot is beszélgetéssel zárjuk, ahol a lányoknak módjukban áll elmondani a véleményüket, észrevételeiket, érzéseiket, feltenni a kérdéseiket.
Az első reggeli megbeszélésen azt tapasztaltuk, hogy a gimnazisták vegyes érzelmekkel néznek a nap elé: volt bennük egy adag jó értelemben vett kíváncsiság és persze aggodalom is. Arra biztattuk őket, hogy merjenek kérdezni sérült társaiktól a fogyatékosságukról is. A természetes, közvetlen kommunikáció elősegíti a kölcsönös bizalom kialakulását.
Csatlakozott a táborhoz egy autista kamasz fiú is, akit az édesanyja kísért el. Ő közvetlenül el tudta mondani a gimnazistáknak is, hogyan teremtsünk kapcsolatot a fiával, mire ügyeljünk, és hogyan oldhatjuk meg az esetleg felmerülő nehézségeket. Az autizmusnak különböző formáit és szintjeit különböztethetjük meg, de az állandóságigény meghatározó része a betegségnek. Szerettük volna, ha a fiút minél kevesebb stressz éri, ezt az állandó helyszínekkel igyekeztünk biztosítani, amelyeket a tábort megelőzően a fiúval és édesanyjával közösen bejártunk. Az édesanya megkért minket, hogy mindennap készítsünk fényképeket, amelyek alapján otthon átbeszélhetik, milyen tevékenységeket végeztünk. Ez azért volt nagyon fontos, mert a fiú kommunikációjában erősen akadályozott, a fotók viszont generálják az emlékeket és a hozzájuk kapcsolható érzelmeket.
Miután 9 órakor a gyermekotthonból is megérkeztek a fiatalok, a kialakított bázishelyünkön, egy pajtában tartottuk a közös ismerkedést. Körbeültünk, majd mindenki bemutatkozott, és mondott magáról pár személyes dolgot.
A vak és gyengén látó gyerekek számára szükséges volt, hogy folyamatosan stimuláljuk őket. Az egyik értelmi és látássérült kisfiú szinte azonnal elaludt, ha nem vehetett részt valamilyen aktivitásban, vagy ha a beszélgetést nem közvetlenül vele folytattuk. Ezért minden napra terveztünk valamilyen tevékenykedtetést – így amellett, hogy szórakozva, indirekt módon ismeretet szereztek a gyerekek, a közös élményszerzés alapul szolgált különböző témák felvetésére is. A közös tevékenységek már az első nap érezhetően összekovácsolták a csapatot.
Az első napot a múzeum állattartó tanyáján töltöttük, mert olyan helyszínt szerettünk volna választani, ahol oldani tudjuk az esetleges távolságtartást. Az állatok pszichoterápiás alkalmazása bizonyítottan jó kedvre hangolja és kiegyensúlyozottabbá teszi az embereket. Mivel nem feltétlenül szükséges beszéd, a kommunikációjukban akadályozottaknak sem jelent nehézséget a kapcsolatteremtés az állatokkal. Szerencsére minden táborozó talált a szívének kedves jószágot, amelyet megetethetett vagy megérinthetett. A múzeumi tanya az egyik olyan helyszínünk, ahol minden érzékszervre egyidejűleg tudunk hatni – a hangok, illatok, a szőr, a tollak érintése és a látvány mind egyszerre vannak jelen.
Az első záró beszélgetésen a gimnazisták megfogalmazták, hogy meglepte őket, mennyire közvetlenek a gyermekotthonból érkezők, és a képességeikhez képest mennyire önállók. Ez a találkozás az ép fiatalok számára egyértelmű fordulópontot jelentett: ráébredtek arra, hogy nem kell szánakozniuk a fogyatékossággal élő társaikon. Persze segíteni kell őket, de csak akkor, ha szükségük van rá.
A látássérültek számára kiemelten fontos szerepe van a tapintásnak és a hallásnak. Ezért a második napot a zenének szenteltük. Először csörgőlabdát készítettünk: egy pergőt dióhéjba tettünk, majd azt körbenemezeltük. Az a kisfiú, aki az első nap néha elszunyókált, nemezelés közben teljesen kinyílt, visítva nevetett, annyira élvezte a vízzel és gyapjúval folytatott játékot. A kézműveskedés során pedig bebizonyosodott, hogy nem feltétlenül mindig az épnek kell a sérültet segítenie, hanem közösen, együtt kell munkálkodniuk. Megtörtént, hogy némelyik gimnazistának nem ment olyan könnyen a nemeztechnika, és épp egy vak fiatal tudta elmagyarázni, megmutatni a fogásokat, finom mozdulatokat, amelyekkel dolgozni kell. A legjobb csörgőlabdát pedig épp egy halmozottan sérült – látássérült, izomsorvadás miatt kerekes székhez kötött – fiú készítette.
Amíg vártuk, hogy a nemezelt labdák a napon megszáradjanak, különböző zajkeltőket, hangszereket osztottunk szét (kolompot, rumbatököt, vesszőből fonott csörgőt, amelyben kövek kocognak, fedőkből rögtönzött cintányért stb.). Mindenki kapott egyet-egyet. Sorban mindenki megszólaltatta a zajkeltőjét, a többieknek pedig a hang alapján ki kellett találniuk, milyen anyagból készülhetett, hogyan nézhet ki, mi lehet az eszköz. Elképesztő volt megtapasztalni, hogy némelyik gyerek milyen érzékeny hallással rendelkezik! Csupán a hang alapján sokszor még azt is meg tudták mondani, körülbelül milyen nagyságú lehet a hangszer. Ezt egy egyszerű ritmusgyakorlat követte, tapsolással és a zajkeltőkkel. Közben csatlakozott hozzánk az egyik kisfiú anyukája, aki a Nemzeti Filharmonikusoknál fuvolaművész. Megmutatta a fuvoláját, aki akarta, ki is próbálhatta. Végül közösen muzsikáltunk. Olyan dalt választottunk – Én elmentem a vásárba fél pénzzel –, amit mindenki ismert, és kötődött az előző „tanyasi napunkhoz” is. Éppen ez az a dal, amit az autista fiú is gyakran énekel otthon az édesanyjával, ezért ő is be tudott kapcsolódni. Mindenki a saját hangszerével próbálta követni a ritmust, és közben együtt énekeltünk. Sajnos a gimnazista lányok az éneklésben félénkek voltak. Ennek okát a napzáró beszélgetésen sem sikerült megfejteni, mindenesetre azt kértük tőlük, hogy a tábor hátralévő idejében próbáljanak meg aktívabban közreműködni.
A harmadik napon a múzeumi akadálymentesített vonattal elutaztunk a végállomásig. A fiatalok nagyon izgatottak voltak, hiszen mindenki számára különleges élményt jelentett, hogy egy több mint 80 éves motorkocsival döcöghetnek. Az úti célunk a Néprajzi Látványtár volt, ahol kifejezetten fogyatékossággal élő látogatók számára alakítottak ki foglalkoztató teret. A helyiség kialakításában fontos szempont volt, hogy könnyen megközelíthető legyen mind a látássérült, mind a kerekes székes látogatók számára. A fizikai mellett törekedtünk a kommunikációs akadálymentesítésre is, ezért a tárgyfeliratok Braille-írással is olvashatók. A tematikus kiállításon a tárgyakat meg lehet tapintani, kézbe lehet venni. Olyan régi használati tárgyakkal ismerkedhettek meg a gyerekek, amelyeket a hét során később ki is próbálhattak. Előzőleg megkértünk minden táborozót, hogy az alkalomra hozzon magával egy személyes tárgyat, amely kedves számára, jellemzi őt, és szívesen megmutatná a többieknek. Jó volt látni, milyen figyelmesen és türelmesen hallgatják egymást, mennyire érdeklődve nézik meg a mások tárgyait. Ezzel a programmal még inkább megismerhették egymást.
Koncepciónk szerint mindennap változtattunk a párokon, de a negyedik napon reggel arra kértük a gimnazista lányokat, hogy próbáljon meg mindenki olyasvalakivel foglalkozni, akit a legkevésbé ismer a csoportból. Arra is figyeltünk, hogy lehetőleg ne két csöndesebb egyéniség kerüljön össze, hanem vegyes párok alakuljanak, hogy minél inkább kiegészítsék egymást. Ezt a napot az egyik legkedveltebb múzeumpedagógiai helyszínünkön töltöttük, a Vöcköndi-portán, ahol egy szoba-konyha-kamra beosztású, szalmafedeles parasztház található, valamint istálló és disznóól. A nap során egy 19. századi parasztcsalád hétköznapját idéztük fel. Megtapasztaltuk, milyen a közös munka – nem elegendő, hogy sokan vagyunk, de együtt dolgozni is tudnunk kell. Tökéletes összhangban működött minden és mindenki! Ez a nap volt a hét egyik csúcspontja. A munkák során a gyerekek kukoricát morzsoltak, fát vágtak, vajat köpültek, kenyeret szeltek, hogy aztán vajas kenyeret készíthessenek. Az egyik látás- és mozgássérült fiú például majd egy órán keresztül csak kukoricát morzsolt. Ebben volt ügyes és sikeres, ezért abba sem akarta hagyni, közben folyamatosan mosolygott, nevetett és dúdolt. Megtapasztaltuk, hogy ki mire alkalmas, miben tud részt venni. Nagyon jó irányba terelhetjük bárki önértékelését, ha nem arra hívjuk fel a figyelmet, hogy mit nem tud megtenni, hanem arra, hogy mi mindenre képes. A gyerekek nagyon hálásak voltak a bizalomért, hogy a kezükbe mertük adni a fűrészt a favágáskor, a kést a kenyérszeleteléskor. Természetesen ez kellő figyelmet igényelt a gimnazista társtól is, de ezek mind olyan cselekvéssorok, amelyeket a hétköznapokban is hasznosítani tudnak.
A tábor utolsó napján közösen készítettünk gyümölcsös cukros lepényt. A konyhai feladatokat forgószínpadszerűen osztottuk fel. Figyeltünk arra, hogy mindenkinek folyamatosan legyen faladata, és hogy mindenki minden részfolyamatban részt vehessen. Így hát kötényt kötöttünk, nekiláttunk tésztát dagasztani, gyümölcsöt mosni, magozni, összevágni, cukros öntetet keverni. Amíg a lepények sültek, a gyerekekkel meglátogattuk a gyertyamártó műhelyt, ahol mindenki elkészíthette a maga gyertyáját. Mire mindennel végeztünk, a fogyatékkal élő gyerekeknek már indulniuk kellett vissza a gyermekotthonba. Búcsúajándékul cukros lepényt és remélhetően rengeteg jó emléket tudtunk adni nekik. A gimnazista lányokat az utolsó záró megbeszélésen (a másik tepsi lepény majszolása közben) arra kértük, névtelenül töltsenek ki az eltelt hétről egy rövid kérdőívet, amely 6 kiegészítendő mondatból állt. A válaszokból kiderült, hogy mindenkinek tetszettek a változatos programok. Nagyon értékelték a lehetőséget, hogy megismerkedhettek fogyatékkal élő kortársaikkal. Az önkéntes diákokban felmerült, hogy vajon ezeknek a gyermekotthonból érkező gyerekeknek milyen a családi hátterük. Hogyan és miért kerülhet valaki gyermekotthonba? Ezekre persze egyénenként eltérő válaszok adhatók. Ahogy elgondolkodtak mások sorsán, megfogalmazódott bennünk az is, hogy ők maguk milyen szerencsés helyzetben vannak – volt, aki ki is mondta, hogy ha hazamegy, az első dolga az lesz, hogy megköszöni a szüleinek, hogy mellette állnak és gondoskodnak róla.
Azt tapasztaltuk, hogy személyiségfejlődés szempontjából ez a tábor mind az ép, mind a sérült fiataloknak sok pozitívumot hozott. Nyár óta már több helyről is jelezték, hogy szívesen részt vennének hasonló jellegű táborban, ezért 2015-ben két turnusban is indítunk integrált nyári tábort.
