Ötödik érzék a Tate-ben
ÉRZÉKEK
Mi történik akkor, ha nem csak nézzük a festményeket?
| Joó Julianna |
2016-01-28 15:36 |
Szokatlan ötlettel állt elő a Tate Britain, amikor 2015 nyarán megnyitotta a látogatók minden érzékszervét próbára tevő kiállítását, a Tate Sensoriumot. A kiállítás annak a meglepő gondolatnak a jegyében fogant, hogy mi lenne, ha nemcsak néznénk az alkotásokat, hanem szagolnánk, ízlelnénk, hallgatnánk és tapintanánk is őket.
A Tate Britain új kiállítása a vizuális művészetet multiszenzoros tapasztalattá alakította át. Az természetesen nem vitás, hogy a képek elsődleges felfogószerve a szem, így a katarzis bekövetkezhet „csak látással” is, azonban szintén közismert tény, hogy minél több érzékszerv vesz részt a befogadásban, annál átfogóbb lehet az élmény, hiszen a „többérzékelős” tapasztalatokra hosszabb ideig és pontosabban emlékszünk, mint azokra, amelyek csak egy-két érzékszervet foglalkoztatnak. A kutatások azt is kimutatták, hogy az ilyen tapasztalatokat könnyebben elő is tudjuk hívni.
Nem meglepő módon a Sensorium IK-díjban is részesült 2015-ben; ezzel a díjjal a hagyományos művészet és a modern technológia összehangolásáért végzett erőfeszítéseket jutalmazzák. A projekt ötletgazdája a Flying Object (http://www.weareflyingobject.com/), a londoni érdekeltségű kreatív-design stúdió volt. Tom Pursey, a műhely egyik tagja szerint a Sensorium a művészeti galériák „klasszikus” hangulatát változtatja meg, és ez a látogatókat is arra ösztönözheti, hogy egy kicsit másképpen gondolkodjanak a műalkotásokról. Valóban érdekes lenne erre vonatkozó kutatást végezni itthon is, és megfigyelni, hogyan hatna a műalkotás befogadására, ha a látogatók több érzékszervüket is igénybe vehetnék.
Az biztos, hogy a művészetközvetítés módszertanától nem állna távol egy ilyen kísérlet, hiszen a foglalkozások során gyakran előfordul, hogy a műalkotás minél teljesebb befogadásához különböző érzékszervekre ható eszközöket hívunk segítségül. Például, absztrakt képek esetében különböző hangszereket szólaltatunk meg – így próbáljuk játékosan „megfejteni”, hogy az egyes színek milyen hangoknak felelhetnek meg. Ezzel a látogatók indirekt módon, maguk figyelik meg részletesen a festményt, és kerülnek közelebb a műalkotáshoz. De az is többször előfordul, hogy a tapintásra irányuló módszert alkalmazva különböző anyagokat adunk a gyerekek kezébe. Ezután már nemcsak nézhetnek, hanem – mint ahogy azt az eredeti művekkel szinte sosem tehetik meg – tapogathatnak, „fogdoshatnak” is tárgyakat a múzeumban! A múzeumpedagógiában a befogadás során alkalmazott affektív módszert elsősorban arra használják, hogy érzelmileg vigyék közelebb a diákokat az alkotáshoz, és ne direkt információkkal terheljék, hanem sokoldalú élményben részesítsék őket.
No de most nézzük meg, mi történt pontosan Tate Britainben! A kiállítás négy teremben, négy modern művészhez kapcsolódón valósult meg. A Flying Object és a közreműködő csapat a következő alkotókat választotta ki: Richard Hamilton, John Latham, David Bomberg és Francis Bacon. Olyan 20. századi brit festményeket választottak ki a Tate gyűjteményéből, amelyek különbözőképpen játszanak az absztrakcióval, és könnyen át lehet őket alakítani érzékszervi tapasztalásra az alakjuk, színük, formájuk, témájuk és saját fantáziánk segítségével.
A látogatók négyes csoportokban mentek végig a termeken, miközben speciális karszalagjuk jelezte az izgalmi szintjüket, valamint azt is, ha olyan tárgy volt a teremben, amely a legerősebb reakció kiváltására képes; az eredményeket a University of Sussex analizálta. Az enyhén utópisztikus hangulatú tárlatlátogatást úgy lehet elképzelni, mint egy közepesre sikerült posztapokaliptikus sci-fi filmet, amelyben egy óriási, gonosz gép valami fifikus, karra szerelhető álommegosztó ketyere segítségével képes az álomképekbe belopódzni, és olyan információkat megszerezni, amelyet senki sem tud ezekből a képekből kiolvasni.
Visszatérve a kiállításra, kezdjük a brit képzőművészet egyik legnagyobb festőjének, Francis Baconnak az Alak a tájképben című alkotásával! A festményen a művész erősen torz alakban ábrázolja a fő figurát, aki egy bizarr, kör alakú bútorra támaszkodik, amely üvegkalitkára emlékeztet. (Ez utóbbi a fiatal Bacon gyakran vissza-visszatérő motívuma volt.) A festményt többek között az egyik barátjáról, Eric Hallról, a Hyde Parkban készült fotó ihlette. A székben ülő férfi olyannak tűnik, mint akinek „elveszett” a szíve és a feje; mintha csak húsa lenne. Bacon gyakran torz, beárnyékolt arccal és homályos kontúrral jelenítette meg a gyötrelmes, bizonytalan valóságot –a saját félelmeit és szorongásait.
A bátrabbak ennél a képnél ehető növényi szenet, tengeri sót, kakaóbabot ízlelhetnek meg, és füstölt lapsang souchong tea aromájának az illatát szagolhatják, közelebb kerülve a festmény sötét hangulatához, a háborús érához. A falatnyi égetett narancs a kép felvillanó színeire és a kék égre utal. A fű és a talaj illata, valamint a lovakra emlékeztető szag felidézi a festmény helyszínét, a Hyde Parkot. És, hogy valóban teljes mértékben, minden zsigerünkben képesek legyünk átérezni az alkotást, a hangulat fokozása az ipari zenével csúcsosodik ki.
Richard Hamilton 1964-es, pop artos Enteriőr II. című alkotásánál a kor hangulatát eredeti Lemon Pledge illat idézi fel; a központi figura életére a hajlakk szaga utal, valamint a ragasztószag a kollázs készítésének körülményeit jelzi. Az audio közelebb viszi a befogadót az akusztikus térhez. Ezenkívül néhány tárgy hallhatóvá és láthatóvá is válik.
Utolsóként álljon itt egy geometrikusabb kép: David Bomberg A hajó rakodóterében című alkotása. Két különböző típusú hanggal stimulálják a nézőt, a csipkézett hangok a festmény hegyesszöggel teli geometriáját idézik, a másik hang egy hajó rakodóterébe invitálja a látogatót. Az illatok is hasonlóan rezonálnak: az első illat a kék színt hozza ki, a második a dízelre, dohányra, így inkább egy hajóra emlékeztet.
Most mi is képzeljük magunk elé egyik kedvenc 20. századi festményünket, és próbáljuk meg kitalálni, vajon milyen illatokat, hangokat, ízeket, tapintható tárgyakat társítanánk hozzá! Mi tagadás, kiderülhet, hogy nem is oly egyszerű ez a „játék” – de talán mégis megéri új perspektívába helyezni az alkotásokat. Hiszen ki az, aki nem vágyik arra, hogy megérezhesse, megfoghassa, megízlelhesse azt, amit nem lehet – a művészetet magát?
(s)
