Sokszínűség akcióban
TÁRSADALMI LABOR
Dübörög a Divercity projekt a Néprajzi Múzeum és az Artemisszió Alapítvány együttműködésében.
| Foster Hannah |
2015-10-20 10:25 |
Az első projekthéten javarészt nevelőotthonból érkező középiskolásokkal dolgoztunk együtt még a nyáron, egy intergenerációsnak becézett workshopon, amely rövid összefoglalója itt olvasható.
Az ősz a felnőtteké és az interkulturalitásé volt. Két hétvégén, három teljes napot, 20 és 50 év közötti, vegyesen, önmagát magyarnak és nem magyarnak vallókkal töltöttünk együtt – aktivizáltuk a sokszínűség fogalmát. A résztvevők közt voltak, akik hosszú évek óta Magyarországon élnek, és voltak, akik csak két napja érkeztek. Voltak, akik perfektül beszéltek magyarul, és voltak akik egy szót sem – ugyan így állt a helyzet az angollal, a workshop hivatalos nyelvével. Voltak, akik a szomszéd országból jöttek, voltak akik itt születtek, és voltak akik több tízezer kilométerre voltak eredeti otthonuktól. A társaság mindenféle értelemben sokszínű volt, ami szerencsés dolog, ha az ember egy kulturális sokszínűségre fókuszáló projekthetet akar levezényelni.
A Divercity projekt egyik célja – a három fő téma: interkulturalitás, intergeneráció és gender körüljárása mellett – hogy egy módszertani bázist képezzen, ami a résztvevő hat ország párhuzamosan zajló „kísérleteinek” tapasztalatain alapul. (az információ folyamatosan töltődik ide) A két magyarországi partner[1], bár együtt dolgozik, alapesetben két egymástól első ránézésre igen távol eső módszertant használ. Az Artemisszió főleg a nem-formális nevelés módszertanával, tréningmódszerekkel dolgozik, míg a Néprajzi a múzeumpedagógia/élménypedagógia eszközeivel él. Azonban amikor a kettő együtt kezd működni, akkor tűnik fel, hogy valójában nem is annyira különböznek. Mindkettő a nem-frontális oktatást preferálja és igyekszik „észrevétlenül” közelebb hozni a kiszemelt témát a résztvevőkhöz. Ez nagyon érzékletesen mutatkozott meg az őszi projektnapokon is, ahol egy főként értelmiségi migránsokból álló, 10-15 fős csoporttal dolgoztunk együtt. A múzeumpedagógia módszerei segítettek közel vinni a témákat, a múzeumot, a társadalomtudományokat a résztvevőkhöz, míg a tréningmódszerek segítettek kielégíteni a konkrét tudásátadásra vonatkozó igényt. Ez valahogy úgy nézett ki a gyakorlatban, hogy minden játék, kreatív és közösségi feladat arra irányult, hogy elmélyedjünk egy-egy témában (kultúra, identitás, múzeum, diverzitás), de a feladatok lezárása után mindig közösen konklúziót kellett vonni, hogy mit is tanultunk a témáról. Ez volt a résztvevők igénye. Nagyon tanulságos módszertani tapasztalat volt figyelni, hogy előzetesen mennyire alábecsültük a frontálisan átadandó tudás-információ mennyiségét és minőségét, de, a csoport reakcióira reflektálva hogyan tudtuk azokat a projektnapok végére mégis kielégíteni nem-frontális módszerekkel.
A felnőttekkel sikerült olyan mélységekig elmerülni a diverzitás/sokszínűség fogalmában, hogy egészen komoly elméleti kérdésekről is szót tudtunk ejteni, és felkészülni a Divercity magyarországi projektjének harmadik nagy blokkjára, a városi sétákra. Javarészt a harmadik együtt töltött napra (ami két héttel az első két nap után volt) értek meg mindenkiben annyira a múzeumról, kultúráról és identitásról átbeszélt részletek, hogy egészen konkrétan a diverzitásra, a térre és a városra – a Divercity kulcspontjaira tudtunk fókuszálni. Ez a következőképpen nézett ki: a Néprajzi Múzeum A magyar nép hagyományos kultúrája című állandó kiállításában a résztvevők útvonalakat alakítottak ki szimbolikus tárgyak mentén, amiken keresztül el tudták mesélni két, a kiállításban bábu formájában szereplő alak fiktív élettörténetét. Ehhez felhasználták mindazt, amit a korábbi napokon az identitásról, identitásszimbólumokról, szimbolikus kiállítási tárgyakról és kiállítás-tervezési koncepciókról tanultunk. Felkészülés közben az útvonalakat térképen ábrázolták, a kiállításról elkezdtek térként is gondolkodni. Ezt a teret az állandó kiállítás témájához igazodva egy fiktív falutérképre vetítették – megértve, hogy a kiállításban szereplő szimbolikus tárgyak, identitáselemek, megjelenhetnek más terekben is. Hogy különböző tárgyak, helyek, hordozhatnak hasonló üzenetet. A visszajelzések alapján értékes élmény volt a résztvevőknek az értelmezés szubjektivitásáról való gondolkodás. Hogy egy tárgy attól függően, hogy ismerem-e a történetét vagy sem, jelenthet egymástól teljesen eltérő dolgokat; és két egymástól teljesen eltérő dolog hordozhat egymáshoz nagyon hasonló üzeneteket. Miután mindannyian megtettük ezeket a kapcsolásokat, asszociációkat jelentésről, jelképekről, térről és térfordításról, megléptünk még egy utolsó lépést, hogy egészen közel kerüljünk a városi sétákhoz.
Minden résztvevő küldött egy fotót egy számára meghatározó városi (budapesti) térről, jelenségről, művészeti alkotásról. A feladat az volt, hogy a jelen lévő tizenvalahány csoporttag közösen rajzoljon egy Budapest térképet, amelyen mindenkinek szerepel a választott helyszíne. Utána felragasztották a térről készült fotókat a térképre, elmesélték a történeteiket és ez alapján csoportokban útvonalakat terveztek hozzá. Megpróbálták mindazt, amiről a három nap alatt szó volt, városi térre fordítani. „Műtárgyakat” választottak (budapesti köztéri alkotások), történetet fűztek hozzájuk (saját kapcsolódás felismerése), közös nevezőket kerestek közöttük (kiállítás koncepciójának megalkotása) és útvonalat terveztek, ami összeköti őket (tárlatvezetés). Leképezték a saját sokszínűségüket egy múzeumi térben, egy városi térben.
Élmény volt, akció volt, készülünk a folytatásra! Felismerni a város szövetét, benne a múzeumot, önmagunkat és egymást. Összekötni, kötődni. Sokszínűen.
[1] Artemisszió Alapítvány (képviseletében: Végh Panni és Csáky Erzsébet), Néprajzi Múzeum (képviseletében: Joó Emese, Földessy Edina és Foster Hannah Daisy)
