...az az igazi kiállítás, amikor egy új minőség létrejön...

INTERJÚ

Magyari Márta a debreceni Déri Múzeum muzeológusa, a 2014 tavaszán megnyílt Ethno-trezor c. kiállítás kurátora. 2015-ben muzeológusi munkásságér Móra Ferenc-díjat kapott. Ez alkalomból muzeológiáról, gyűjteményekről, néprajzról és tanításról kérdeztük.

Keszeg Anna

2015-11-08 08:39

Mennyire volt egyértelmű néprajzos végzettséggel muzeológusi pályára lépni?

Már a kezdetektől szerettem volna múzeumban dolgozni. Amikor egyetemre mentem, még nem volt a képben ez a lehetőség. Én magyar–néprajz szakot végeztem, és igazából az irodalom miatt választottam a néprajzot. Nagy László volt meghatározó élményem kamaszkoromban, s rajta keresztül láttam a paraszti világot. Én kispolgári származású vagyok, Debrecenben nőttem fel, s még a rokonságban sem volt paraszti környezet. Nekem a falusi élmény annyi volt, hogy időnként kimentünk anyámmal a Homokkertbe a keresztanyjáékhoz. Ez a Nagy Lászlótól eredő vonzás vitt a Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékére. Az egyetemen viszont tulajdonképpen már az első évben voltak olyan élményeim, amelyek e felé a terület felé irányítottak. Amikor én egyetemre kezdtem járni, Gunda Béla volt a professzor, s ő egészen ötödévig tanított minket. A felvételinkkor még ő volt a tanszékvezető, s általa is volt egy múzeum felé való nyitás. Az egyetem alatt már első év után, a Gunda-iskola szellemiségének megfelelően, sokat vittek terepmunkára bennünket. Hogy volt-e valójában Gunda-iskola, erről lehetne vitatkozni. Nekem nagyon tetszett az, amit egy néhány évvel felettem járó pályatársam fogalmazott meg egy beszélgetés során: a Gunda-iskolában az volt a nagy, hogy elhitette az emberrel, ha szorgalmasan dolgozik, és sokat olvas, idővel olyan nagy tudós lehet, mint Gunda Béla. S ha érzek is benne némi iróniát és öniróniát, mégis nagyon találónak gondolom ezt. Barna Gábor hívott engem első év után először terepmunkára, s ott ismerkedtem meg Szabó László tanár úrral Szolnokról. Engem a néprajzhoz, a terepmunkához és a múzeumhoz is ez az élmény vitt közel. Szabó Laci, Bellon Tibor, Novák László, aki a nagykőrösi múzeum igazgatója volt akkor, Sztrinkó István, a fiatalon meghalt tehetséges néprajzos, aki a kecskeméti múzeumban dolgozott, alkotott egy olyan kört, amely a muzeológiához vonzott.

Minden nyáron voltunk terepmunkán, s múzeumban is dolgoztunk, Szolnok megyében, a Kunszentmártoni Múzeumban s a megyében több helyen. Én akkor már szerettem volna múzeumba kerülni. A múzeumi gyakorlatot a Déri Múzeumban végeztem, Varga Gyula bácsi volt akkor a gyűjteményvezető. A mi évfolyamunk népes volt, tizenketten végeztünk. Kerestünk állást többfelé. Elég sokunknak sikerült múzeumba kerülnünk. Én Kunszentmártonban kezdtem: az egy értékes, kicsi gyűjtemény volt. Nem kellett gründolni, mert Barna Gábor, meg mi is Szabó tanár úr vezetésével, sok tárgyat gyűjtöttünk oda, s volt egy jó alap. De szervezetileg akkor lett önálló intézmény és akkor kapcsolódott be a megyei múzeumi rendszerbe, amikor én ott dolgoztam – egy évig az egyetem elvégzése után.

Hogyan gondolsz a szakmádra, mit tartasz a munkádban a legmotiválóbbnak? Mi a legvonzóbb, és mi a kevésbé vonzó benne?

Én valójában mindent szeretek csinálni, ami a múzeumi munkához tartozik. Szeretek leíró kartont írni, leltározni. A műtárgyvédelmet nagyon fontosnak tartom. A megelőző műtárgyvédelem vagy preventív konzerválás programot indulásától nagyon elkötelezetten követem a néprajz területén. Fontosnak tartom, hogy a pofonegyszerű dolgokat kell mindenekelőtt meglépni, a tisztántartást, a portalanítást. Ez pedig nemcsak pénzkérdés, hanem odafigyelés kérdése. A rendrakást, rendteremtést egy gyűjteményben nagyon szívesen csinálom. A muzeológusi munka kapcsán nekem ezek a hétköznapi tevékenységek jutnak először eszembe.

Így meg a tárgyak lesznek nagyon fontosak. Mennyire személyes a viszonyod hozzájuk?

A gyűjteményben is vannak olyanok, amelyek hozzám nőttek. Miután elvégeztem az egyetemet, és Szolnok megyébe kerültem, elindult az adatgyűjtés az Európa Könyvkiadó megyék népművészete sorozatához. Ennek a sorozatnak az volt a célkitűzése, hogy a 19 megye népművészetét elsősorban a helyben található tárgyak által, a múzeumokban dolgozó szakemberek írásaival mutassa be.

Az első kötet volt Szolnok megye. Szabó tanár úr úgy találta ki, hogy ne csak a közismert tárgyak legyenek benne, hanem a kis vidéki és magángyűjtemények anyaga is belekerüljön. Nagy munka volt, egy-egy hétig voltunk egy-egy helyen, fotóztunk, anyagot gyűjtöttünk, írtuk a kartonokat. Nekem nagy élmény volt, hogy ebbe bekapcsolódhattam. Amikor Kunszentmártonból eljöttem, először Balmazújvárosba, majd Debrecenbe kerültem. A sorozatban a második megye pedig Hajdú-Bihar volt, úgyhogy én mindkét kötetben benne voltam. Egy viszonylag kis témával: a szálasanyag-feldolgozással, gyékény-, vessző-, csuhémunkákkal. Mindkét kötetben ezt vállaltam. Az adatgyűjtésben is mindkét esetben részt vettem. A hajdú-bihari kötetnek Varga Gyuszi bácsi volt a szerkesztője, és itt is feltérképeztük a megyei gyűjteményeket. Ekkor fedeztem fel egy ember alakú gyékény dohánytartót. Nagyon kedves kis tárgy, a kötet fotósával, Hapák Józseffel nagy kedvencünk lett. Most, hogy a Déri Múzeum állandó tárlatát csináltuk, elővettük, s összegyűjtöttük a városi múzeum kiállításairól az elérhető képeket, s felfedeztem az első kiállításokon is ezt a kis tárgyat. Érdekes, hogy Zoltai Lajos (a Déri Múzeum első vezetője 1905 és 1929 között – K. A.) folyamatosan átrendezgette a kiállítást, s ez a tárgy hol itt bukkant elő, hol ott. Már a századelőn a gyűjteménybe került, ki volt állítva, majd sokáig raktáron volt, most azt tervezem, hogy az új állandóban kiállítom én is.

Emlékszem, az első beszélgetésünkkor említetted, hogy a bukaresti Román Paraszt Múzeum milyen nagy hatással volt rád. Voltak más múzeumok/tárlatok is, amelyek megihlettek?

Nekem az a bukaresti parasztmúzeum a kilencvenes évek végén nagyon nagy élmény volt. Akkor még Berneával találkoztunk. (Horia Bernea festő, 1990 és 2000 között a bukaresti Román Paraszt Múzeum igazgatója – K. A.). Mi egy olyan kiállítást vittünk oda, amelynek az volt a címe: Dédanyáink világa. Nagyon hagyományos felfogású kiállítás volt, női viseleteket, háztartási eszközöket válogattunk össze, szép tárgyakat, és azokat vittük ki. Sokat dolgoztunk rajta, s a kiállításukat a megnyitóig nem tudtuk megnézni. Tárlatvezetéssel néztük meg, Bernea is jött velünk egy darabon. Nekem nagy felfedezés volt, hogy nem elbeszélő modorú kiállításokat láttunk, mint amilyet mi is vittünk, meg amilyeneket akkor Magyarországon láthattam. Ezek funkciójuk szerint mutatták be a tárgyakat. Ha jól emlékszem, Bernea úgy fogalmazta meg, hogy a román népi kultúra három központi eleme kiállításuk alappillére: a kereszt, a templom és az ikon. Emlékszem egy olyan falra, ahol végig ikonok voltak, és alattuk le lehetett ülni egy padra. Meg egy olyan falra is nagyon emlékszem, amelynek teljes felülete tányérokkal volt dugig megtömve. A mellkeresztekre, a parasztingekre is emlékszem, halmozva voltak. S akkor kezdték el azt az időszakos kiállítást is felrakni, amellyel az épület pártház-funkciójára emlékeztek. A pártház pincéjében talált tárgyakból kiállítást rendeztek az alagsorban. S én ekkor ismertem fel, milyen hatása van annak, ha különböző tárgyakat egymás mellé helyezünk, és a korreláció új dimenziót ad a tárgyaknak. Egy hatalmas kínai porcelán padlóvázát, amelyet a pártvezető kapott ajándékba, középre helyeztek, a négy sarkára pedig egy-egy olyan, lábon álló, igénytelen, ótvaras hamutartót állítottak, amilyennel Romániában mindenütt találkozni lehetett, ezek voltak a vázát körülfogó vörös zsinór tartóoszlopai. Azt hiszem, ez szavak nélkül többet mond el arról a korszakról, a diktatúráról, mint bármi más. Akkor jöttem rá arra, hogy az az igazi kiállítás, amikor egy új minőség létrejön. Hasonlóan erős élményt nem tudnék mondani, inkább olyanokat, amelyek részléteikben hatottak. Amikor tehetem, Londonban is nézek kiállításokat, a Museum of London állandó kiállításán például nagyon sok érdekes megoldást láttam.

Tanítasz is a Debreceni Egyetemen. Hogyan egészíti ki a muzeológusi munkát a tanítás?

A tanítás számomra sokkal fárasztóbb, mint a múzeumi munka. Azt szeretem benne, hogy időnként meg tudom élni annak sikerélményét, hogy valamit át tudtam adni. Én évekig nem tanítottam az egyetemi, egyébként magyaros próbatanítás után. Később egy debreceni kézműves iskolába hívtak néprajzot tanítani – érettségizett felnőtteknek. Általában arra törekszem, hogy rendszert vigyek a hallgatók gondolkodásába. Csináltam többször olyat, hogy a tantárgy végén egy szempontrendszer szerint kellett kiállítást elemezni. Azok az elemzések, reagálások biztosan visszahatottak a múzeumi munkámra. Az Ethno-Trezorról is írtak. Régebben csináltunk olyan tanegységet, ahol múzeumokba jártunk a hallgatókkal. Előzőleg kaptak szempontokat, s a kollégákkal közösen beszélgettünk. Ezekre nagyon pozitívan emlékszem. Az előző tanévben múzeumpedagógiai tárgyam volt, ott meg a múzeumpedagógus debreceni kollégákkal beszélgettünk. Ezeknek látom igazán a hasznát, és ezekre is van inkább pozitív visszajelzés a hallgatóktól.

Gunda Bélát, Varga Gyulát, Szabó Lászlót említetted. Kiket tartasz mestereidnek?

Szabó Lászlót emberileg is nagyon szerettem, úgy érzem, hogy a muzeológiában és a terepen is nagyon sokat tanultam tőle. Nekem ezt a világot megközelíteni az elején nagyon nehéz volt. Az ő közvetlenségét, kapcsolatteremető képességét, empátiáját igyekeztem eltanulni. Emlékszem, lakodalomban gyűjtöttünk, s ott tapasztaltam, hogy mennyire ért az egyszerű emberek nyelvén, s hogy milyen tisztelet övezi. Barna Gábor volt a másik olyan tanárom, akitől nagyon sokat tanultam. Ő a tudományos szövegeinket nagy gonddal olvasta, nagyon odafigyelt ránk. És harmadikként a nagy tudású Varga Gyuszi bácsit említem, aki főnököm is volt. Tőle leginkább a muzeológiai aprómunka szeretetét tanultam. Nagy munkabírású, igényes ember volt, aki barkácsolni is szeretett, előfordult, hogy ő maga készített tányértartót a múzeumnak. A pályám elején ő is sokszor átolvasta az írásaimat, és ő biztatott a görög katolikus szokásvilág kutatására. Vele jártam először Nyíracsádon: az is nagyon beszippantott akkor, a kilencvenes években, hogy a Nyírségben nagyon gazdag szokáshagyomány volt. Őt már diákkorától, a negyvenes évektől izgatta a fotózás, s meg is maradt a technikai érdeklődése. A kilencvenes években ő vétetett a múzeumnak videokamerát, s ezt a technikai innovativitást is átadta nekünk. Hamar rászokott a számítógép használatára is.

Milyen helye van Debrecennek ma a magyar múzeumtérképen? Milyen közönségre gondolsz/gondoltok a kiállítások tervezésekor?

Mi annyira direkt módon nem gondolunk erre. A Déri Múzeumnak van egy városi, visszatérő, több generációt, családokat is lefedő közönsége. Az állandó kiállítás mostani tervezésekor gondolunk is rájuk, mert valószínűleg keresnek majd tárgyakat a korábbi kiállításokról. De ennek a múzeumnak a belföldi és külföldi idegenforgalma is jelentős. Lehet, hogy érdemes lenne erre a kérdésre komolyabban figyelni. 2010 óta az állandó kiállításon dolgozunk, akkor zárt be a múzeum, s azóta várja a most novemberben megnyíló kiállítást a város. Az első szinten lesz a helytörténeti állandó kiállítás, a második szinten Déri Frigyes gyűjteménye, illetve a régészeti kiállítás, amely levált a helytörténeti tárlatról. Annak külön tematikája van, A csillagos ég lakói címmel a halottkultusz megnyilvánulásait járja körül a különböző korokban. Egy ilyen kiállítást nagyon nehéz úgy megcsinálni, hogy az elvárásoknak is megfeleljen és korszerű is legyen. Amikor hozzákezdtünk, voltak merészebb, rendhagyóbb ötletek, de aztán a terv visszazökkent a megszokott mederbe – bár talán egy ilyen időtállónak tervezett kiállításnál ez nem is baj. A súlypontok lesznek máshol, mint ahol a korábbi kiállításban voltak.

A Móra-díjra hogy reagáltál?

Nagyon meglepett. Amikor tavasszal Cseri Miklós felhívott, s kérte, hogy küldjek szakmai életrajzot neki, amelyben írok az Ethno-trezorról is, nem gyanakodtam, mert vannak közös projektek a Skanzennel, amelyekben részt veszek. Aztán augusztusban kaptam egy e-mailt, amelyben hívtak a díjátadóra. Bár a döntés indoklását nem ismerem, szeretném hinni, hogy ez a kiállítás van benne a díjban.