A Magyar Nemzeti Múzeum az 1838-as árvízben

TÖRTÉNELEM

A Duna mostani áradása idején nem árt felidézni, hogy a múltban milyen árvizek voltak legnagyobb folyónkon és azok milyen következményekkel jártak.

Cikk küldése

e-mail:

A híradásokat, kommentárokat hallva ugyanakkor azt is rögzíteni kell, hogy Budapesten a legnagyobb vízállással a Duna 929 centiméterrel, 1838. március 15-én tetőzött. (A dunai vízmérce zéró pontját később egy méterrel lejjebb vitték, így a mai számítás szerint az 1838-as árvízszint 1029 cm magasságig ért, tehát 138 cm-rel haladta meg a mostani, 2013-as jégmentes rekordot.) A 175 évvel ezelőtti katasztrófáról idén az évforduló miatt többen is megemlékeztek, legutóbb pl. az Országos Széchényi Könyvtár rendezett kiállítást. A „nagy árvíz” történetéről csak röviden szólnánk, mert a legtöbb részlet már feltárt, viszont van egy olyan érdekes momentum, amiről korábban kevesebb szó esett: hogyan érintette az árvíz a Magyar Nemzeti Múzeumot?

A Széna piac, a mai Kálvin tér az 1838. évi nagy árvízkor

 

Az 1837/38-as tél az átlagosnál jóval csapadékosabb volt. Buda vízivárosi részét és a pesti Dunasor pincéit már 1838 januárjában elárasztotta a víz. Később ugyan valamelyest apadt, viszont a nagy hideg miatt a Duna a magas vízállás mellett is befagyott és a Csepel-sziget csúcsánál kialakult jégtorlasz miatt a március elején érkező tavaszi ár éppen a fővárosnál akadályba ütközött. A folyó március 5-én lépett ki újra a medréből elárasztva Óbudát és a budai oldal alsóbb részeit, így Újlakot, az Országutat, a Vízivárost és a Rácvárost (Tabánt). A vízállás március 12-re oly mértékben megnőtt, hogy az említett óbudai és budai részeken már a házak emeleti ablakainak magasságát is elérte és elkezdődött a gyengébb épületek összeomlása. Eközben a pesti oldalon lázas árvízvédelmi munka folyt, amelyet Pest város tanácsa szervezett. Ez azt jelentette, hogy a városi hatóság a pesti partvonalon homokból és trágyából (!) mintegy négylábnyi (120-130 cm) magasságú töltést rakatott.

 

Gát: homokból és trágyából

Március 13-a délutánján aztán a vízállás már megközelítette az addigi legmagasabb 1775. évi szintet, amit a város több házán árvíztábla jelölt. Délután ½ 5 tájban - már nem először - megindult a zajlás, ez azonban azzal járt, hogy a víz a töltéseken kicsapott és immár Pest part menti házait fenyegette. Ekkor kondult meg először a városházi tűzharang, amit a többi harang is követett. A még nyitva tartó boltokat is bezárták és mindenki hazasietett, vagy a partra, hogy saját szemével lássa, hogy mi a helyzet. A vízállás este hat órára már meghaladta a valaha mért legnagyobb mértéket, amit egyre kevésbé bírt a néhány napja emelt ideiglenes védtöltés, mely a mai Pesti Vigadónál hamarosan át is szakadt. De a gáton dolgozó több száz ember ekkor még be tudta tömni ezt a rést. Fáklyák világítása mellett folyt a töltés megerősítése, a homok és a trágya szekereken való hordása.

 

Áradás pillanatok alatt

Este kilenc órakor viszont a már teljesen átázott és meggyengült parti szükséggátat először a mai Vörösmarty tér magasságában törte át az ár, és az alacsonyabban fekvő belvárosi utcákat, – ahogy a korabeli leírások írják: Pest „legszebb részét” gyorsan elöntötte. Ekkor újra zúgni kezdtek a vészharangok és elkezdődött a menekülés is, de ez korántsem a városból való kiözönlést, hanem inkább a magasabban fekvő terekre, illetve a felsőbb emeletekre vagy a padlásra való felmenetelt jelentette. Sok helyen a lovakat, teheneket és más jószágaikat is vitték magukkal az emberek, de a legtöbb házban az áradás olyan gyorsan érte a lakosokat, hogy nem tudták megmenteni állataikat. A pesti ideiglenes gát után a váci nagytöltés adta meg magát: a jeges áradat a mai Lehel tér környékén tört be és hamarosan elöntötte Terézvárost. Eközben a Dunába folyó csatornák és a pincék is megteltek vízzel. 13-áról 14-ére virradó éjjel tovább nőtt a vízszint, ami fél kettő előtt tíz perccel tetőzött több mint 90 cm-rel meghaladva az 1775. évi rekord magasságot. Ezután a víz rohamosan apadni kezdett, de csak rövid ideig. Az árvíz második napjának hajnalán, öt óra tájban átszakadt délen a Soroksári gát, mely perceken belül elöntötte, valósággal letarolta a régi Pesti-Dunaág medrében épült Ferencvárost. Az általános magas vízállást azonban ez sem csökkentette, mert a zajló jég a Csepel-szigetnél feltorlódott, ugyanakkor a Duna felső szakaszárról az enyhe időnek köszönhetően egyre nagyobb ár érkezett.

 

Horvát István (1784-1846) történetíró, a Magyar Nemzeti Múzeum megb. igazgatója

Az ár eléri a Múzeumot

Az ár gyorsan elöntötte Pest alacsonyabban fekvő részeit. Az egykorú híradások felsorolják a víztől mentes városrészeket, így a Nagyvásár teret, az evangélikus templomot és környékét, a Nagy Híd utca felső csúcsát az Ürményi-ház mellett, az Uri utca alsó részét a Trattner-Károlyi- és Jankovich-házzal, a pesti ferences templom és kolostort és terét, a megyeházát, a Ludoviceumot, a Károly-kaszárnyát, az Új épületet, a Szerviták templomát és környezetét a Teleki-palotával, valamint a Széna piacot a református templommal. A magasabban fekvő területek között azonban nem említik a Múzeum telkét. Nem vált tehát viszonyítási ponttá, talán azért nem, mert bár valamelyest kiemelkedett a maga környezetéből, építési területnek számított. A Nemzeti Múzeum 18. sz. harmadik harmadából származó egyemeletes épülete mögött ugyanis 1837 júliusa óta már folyt a Pollack Mihály tervezte új múzeumpalota építése.
Az ár 1838. március 14-én, a kora reggeli órákban érte el a Nemzeti Múzeumot. (Mindazt, ami ezután történt Horvát István március 18-i, József nádorhoz írt jelentéséből tudjuk.)

 

Az összeomlások napja

A múzeumot vezető Horvátot a fent nevezett nap reggelén, ½ 8-kor a lélekszakadva hozzá siető könyvtári szolga riasztotta, azaz tájékoztatta arról, hogy az árvíz immár a Múzeumig hatolt. Ő ezután rögtön kocsiba ült és az intézethez hajtatott. Nyolc órakor a Széna piac felől hömpölygő jeges áradat, a szűk Múzeum utcában annyira felduzzadt, hogy a kerítést két helyen átszakította, és az udvar leejtős részén át elöntötte az épülő múzeum alapjait. Majd nem sokkal később, miután a kerítés fala a rá nehezedő nyomástól összeomlott, a víz egy pillanat alatt az udvaron egy nagy tavat hozott létre. Ezt látva Horvát kocsin az országbíróhoz sietett, hogy segítséget kérjen tőle, továbbá Pollack építészt is megpróbálta megtalálni, de ekkor még nem járt sikerrel. Később, miután Cziráky Antal országbírótól azt az utasítást kapta, hogy költséget nem kímélve mindent kövessen el a nemzeti kincsek megmentéséért, utasította a múzeumi szolgákat, hogy lakásaikból – amelyeket elsősorban fenyegetett az ár – családjukat és vagyonukat mentve költözködjenek ki. Ezután alig fél órával először nagy robajjal összeomlott a régiségtári őr (az előző évben elhunyt Haliczky Antal) lakása, majd rövid időn belül hasonló sorsra jutottak a többiek lakásai is.

 

Nem találták a kulcsot…

Ebben a válságos helyzetben Horvát a Múzeum őrzésére kirendelt 11 katona segítségét is igénybe vette. Velük és az intézmény szolgáival először az ún. Illésházy-gyűjteményt vitette fel az emeletre, amely eddig ládákban a földszinti folyóson várt elhelyezésre. Emellett utasítást adott Sadler Józsefnek, a természetrajzi tár vezetőjének, hogy gyűjteménye tárgyait rakassa ládákba és vitesse fel az emeletre. Ez zökkenőmentesen megtörtént, nem úgy a régiségtár esetében, amelynek termébe nem lehetett bejutni, mert a kulcsok a helyettes őrnél voltak, akit azonban már előző éjjel lakásába zárt a víz és csónak hiányában nem tudott a Múzeumhoz sietni. Március 14-én 11 óra tájban megjelent az épületben a 12 tagból álló katonai őrség, hogy a többieket felváltsa. Horvát ekkor jutalmat ígért azoknak is, akiknek vissza kellett térniük laktanyájukba és az újonnan érkezetteknek is, ha maradnak és segítenek a mentési munkálatokban. A katonák mindnyájan vállalták a munkát, amely most már minden olyan anyag mentésére kiterjedt, amelyet a múzeumépület alsó szintjén őriztek. A múzeumi könyvtár (azaz a Széchényi Országos Könyvtár) helyiségeiből felhordták az emeletre az összes kéziratot és a levéltárt, a régi magyar nyomtatványokat és a magyar könyvtárnak alul fekvő sorozatait. A mentést a katonák étlen-szomjan, egyhuzamban este 6 óráig végezték. Ekkor már mindenki annyira ki volt merülve, hogy a további munkát kénytelen volt Horvát beszüntetni. Ezt azzal a tudattal tehette már meg, hogy a ritkább, nagy értékkel bíró dolgok már biztonságba kerültek.

Árvíztábla a Magyar Nemzeti Múzeum kerítésén

 

A víz betör a Múzeumba

A mentési munkálatok leállítása körüli percekben tájékoztatták Horvátot, hogy a víz a Múzeum épülete előtt már annyira megnövekedett, hogy nemsokára már kocsin sem tud majd távozni. Horvát ekkor hazatért családjához. A jeles történetíró lakásában, amely a mai Október 6-a u. 22. sz. alatt található Ürményi-házban volt található, 33 ember talált menedéket.
Még 14-én este, nem sokkal Horvát távozása után a víz betört a Múzeum épületébe. Gróman András könyvtári szolga, fia kíséretében egy, az áradat által a Múzeum bejáratához sodort ajtón főnökéhez evezett, hogy jelentse: a víz már a földszinti folyosó első lépcsőjéig emelkedett. Horvát azonnal visszaküldte őt, azzal a meghagyással, hogy szedje össze az épületben az összes hadra fogható embert és az idegen nyelvű könyvtár alsó polcokon lévő könyveit rakják kosarakba és vigyék fel az emeletre. Ez meg is történt, úgyhogy végül csak l0 kötet ázott el a Nagy Francia Enciklopédiából, amelyből a könyvtárnak volt egy másik sorozata is.

 

A hiányzó kulcs

Éjjel 11 óra körül (a nádor parancsát végrehajtva) csónakon érkezett a Múzeumhoz Lónyai János árvízi kir. biztos. Látva, hogy az intézményben minden lehető megtörtént a gyűjtemények megmentésére, Horvátot békén hagyta. Sadlert, a természetrajzi tár őrét és Frivaldszky Imrét, a régiségtár helyettes őrét ­– aki Haliczky Antal 1837. júniusi halála óta a régiségtár őri, azaz vezetői feladatkörét látta el – azonban ladikon elhozatta. Így már sikerülhetett az, ami korábban kulcs hiányában kudarcot vallott: ki lehetett nyitni a régiségtár földszinti helyiségét, ahonnan Lónyay utasítására a régiségtári kézikönyvtár alsó polcain álló köteteket mentették az emeletre. A biztos ezen kívül meghagyta Frivaldszkynak, hogy töltse az éjszakát az épületben, azaz a vészhelyzetben lásson el ügyeletet.

Az árvízre vonatkozó bejegyzés az Érem- és Régiségtár vendégkönyvéből

 

A Duna másnap, március 15-én éjjel 11 órakor tetőzött 29 láb 4 hüvelyk, 9 vonással, azaz 929 cm-es vízszinttel, amely jócskán meghaladta az addigi legnagyobb, 1775. évi vízállást. Ez a Nemzeti Múzeum épületénél azt jelentette, hogy a víz már az emeletre vezető lépcsőkből is négyet elborított. A régiségtár vendégkönyvében olvasható az a bejegyzés, ami még pontosabban jelzi a „múzeumi vízállást”. Valószínű, hogy Frivaldszky Imre jegyezte fel az utókor számára a következőt: „1838^ik Esztendőbe Martius 13^án 14^én és 15^én a’ Duna árvize halatlan nagy vólt, az 1775^it 4 lab: és 8 hüv felül haladván - Ezen nemzeti intézet régiségek teremében 3 lábnyira nevekedett.” Ez tehát azt jelentette, hogy a Múzeum épületében a víz 95 cm magasan állt. Ez azzal járt, hogy a földszinten lakó természetrajzi tári szolga kénytelen volt az emeletre menekülni. Eközben Horvát Istvánnak is el kellett hagynia családjával és a nála menedéket leltekkel lakását és a legkritikusabb éjjelt sátorban átvirrasztani.

 

A károk

Március 16-án elkezdődött az apadás, melynek köszönhetően Horvát már délelőtt a Múzeumhoz siethetett, ahol szemügyre vette a keletkezett károkat. Ezek intézkedéseinek köszönhetően jelentéktelenek voltak: a könyvtárban mindössze az említett 10 kötet nedvesedett át, a régiségtárban egyetlenegy szekrény dőlt fel, amelyben római cserepek voltak és a természetrajzi tárban is csak az élő növények gyűjteménye lett nedves. Volt azonban még egy hely, amire figyelemmel kellett lenni, ez pedig a mai Kossuth Lajos és Petőfi Sándor u. sarkán lévő Jankovich-ház volt. Itt őrizték a Múzeum tulajdonát képező gazdag Jankovich-gyűjteményt. Horvát először is az országbíró rendeletét végrehajtva a gyűjtemény őrizetére 8 katonát küldött, majd mikor az épületet már az összedőlés fenyegette a páratlanul gazdag gyűjteményt ki kellett menteni. Erről három évtizeddel később, a mentésben résztvevő Mátray Gábor így írt: „Mart. 17., 18., 19-én Jankowich Miklós belvárosi házából (mely a vizáradás folytán beomlással fenyegetőzött) a még ott levő gyüjteményeknek nehezebb s értékesebb tárgyait nyakra főre s csak tömegben kellett átvinni s elhordatni. Névszerint a kéziratok, görög és római régiségek a megyei fegyvertárba, - a drágaságok s ékszerek bepecsétlett ládákban a budai országos levél- és pénztár helyiségeibe, - a könyvek és képek részint az egyetemi épület azon termébe, hol Kraft Péter képei voltak, részint a Ludoviceumba vitettek ki.”
József nádor miután Horvát március 18-i jelentéséből értesült a mentési munkálatokról, március 20-án levélben fejezte ki köszönetét Horvátnak és az egész személyzetnek a hősies helytállásért. Néhány nappal később a múzeumvezető javaslatát megfogadva a mentésben résztvett szolgáknak 100-100 ezüstforint jutalmat, tönkrement lakásuk helyett évi lakbért, a legderekasabban helytálló Gróman András pedig még ezen felül 60 forint évi személyi pótlékot adott érdemei elismeréséül.

Emléktábla a Ludoviceum földszinti lépcsőházában

 

Az árvíz következményei

Az árvíz pusztítása Pesten szörnyű méreteket öltött. Pesten összesen 2281 ház dőlt össze, ebből a legtöbb épület, szám szerint 891 Józsefvárosban vált romhalmazzá. (Ferencvárosban fele ennyi ház semmisült meg, de ott ez az épületek 83%-át jelentette!) További 115 ház került a „nagyon megsértett” kategóriába és az 1255 józsefvárosi épületből mindössze 249-ről volt elmondható, hogy az árvíz után is erősen állt. Ez azt jelentette, hogy ha csak az összedőlt házakat számoljuk, Józsefváros 71%-a vált rommá. Az ingóságokban keletkezett kár felbecsülhetetlen volt. A halottak számát eleinte 153-ra tették, amelyből 151 áldozat pesti volt. Később ezt 136 főre módosították, végül 122 embert nyilvánítottak hivatalosan az árvíz áldozatának. Ez azonban csak a vízbe fulladtak és a házak romjai alá temetettekre vonatkozott, azokra nem, akik (akár hetekkel) később haltak bele sérüléseikbe vagy a jeges vízben való meghűlés következtében.
A város jó része tehát romokban feküdt, de mi volt a helyzet a Nemzeti Múzeum öt holdas telkén? Egy 1838-as térképen, amely az árvíz által elpusztított házakat feketével jelzi, mutatja, hogy a múzeumtelken álló épületek közül több is romba dőlt. A Nemzeti Lovagló Iskolához tartozó melléképületeken kívül ezek lehettek azok a házak, amelyekben szolgálati lakások voltak, és amelyekről Horvát ismertetett jelentésében azt írja, hogy március 14-én dőltek össze. A nevezett iskola telken lévő, az említett térképen is jól látható épületéről az 1838. évi árvízről több mint háromszáz oldalas könyvet összeállító Trattner János nem sokkal a katasztrófa után a következőket írja: „Későbben, midőn a’ templom bedőlt [ti. az Invalidus-ház temploma], és azért a’ többi épületet is félteni kellett, a’ betegeknek egy része [az Invalidus-házból, azaz a Károly-kaszárnya kórházából] a’ nemzeti lovagló oskolába, a’ Muzeum kertének éjszaki végén, a’ városmajor, és 5 pacsirta útsza [a mai Bródy Sándor utca és a Pollack Mihály tér] szegletén vitetett által egy időre. Ezen lovagló oskola hajléktalanoknak is szolgált menedékhelyűl, ’s több ezeren tartózkodtak hoszszabb ideig benne.” – Ha túlzó is lehet ez a szám, akkor is kijelenthető, hogy jelentős menedékhellyé vált a múzeumtelek észak-keleti részében álló épület.

Az árvíz által elpusztított épületek (feketével jelölve) egy 1838-as térképen

Az árvíz által a telken okozott károkról József nádor utasítására az új múzeumpalota tervezője és az építkezések irányítója, Pollack Mihály március 24-én részletes jelentést tett. Ebből arról értesülünk, hogy az áradás a már kész 14 láb 6 hüvelyk magas alapfalakat teljesen elborította, de a padlószintet, mely 16 láb magasságban volt, nem érte el. Pollack azt indítványozta, hogy 2 lábbal (63 cm) emeljék meg az alépítményt, hogy így az épület árvízbiztossá váljon. Ez később meg is történt. Jelezte továbbá, hogy az árvíz 400 db új cölöpöt, 700 db cserepet és számos díszfát, faszerkezetet, valamint egyéb kellékeket sodort el. A kiváló építész mentegetőzésre is kényszerült, hiszen egy nagyon kellemetlen szituáció állt elő két nappal korábban (március 22-én), ami miatt a nádor meg is neheztelt rá: amikor István főherceg (a nádor fia) személyesen vizsgálta meg a Múzeumnál, hogy az árvíz milyen hatással járt, Pollack nem volt jelen. Ezt ő azzal magyarázta, hogy a főherceg látogatásával egyidőben a munkavezetővel együtt a telek ellentétes pontján volt, iszappal és vízzel elszigetelve tőle.

Az új Múzeum építése a korabeli újságok híradása szerint József nádor rendeletére már néhány nappal az árvíz tetőzése után, március 21-én újraindult, amivel az volt a legfőbb célja, hogy „a napszámosok és kézművesek élelmet kapjanak”. Valójában ennél is korábban elkezdődtek a munkálatok, hiszen Pollack április 12-i jelentésében az építkezés megkezdésének dátumaként március 19-ét említi. Az első napokban, illetve hetekben ez persze a kármentesítést és az építkezés újrakezdésének előkészítését jelentette. Az árvíz okozta károk után azonban más nehézségek is előálltak, a munkások béremelést követeltek és sztrájkszerű ellenállást fejtettek ki. Az árvíz legsúlyosabb következménye a Múzeumra nézve a katasztrófa után jelentkező áremelkedés volt, ami elsősorban az építőanyag drágaságában mutatkozott meg. Az 1832-36. évi országgyűlés által az új múzeumpalota felépítésére megajánlott, majd a vármegyék által befizetett 500.000 Ft-ot kitevő összköltség végül 200.000 Ft-tal nőtt meg ennek köszönhetően, amit csak nagyon nehezen sikerült aztán biztosítani.

A nagy pesti árvíznek végül volt még egy nem elhanyagolható hatása a Múzeumra: a gyűjteményeket el kellett szállítani az árvíz során károsodott régi épületből. Először úgy látszott, hogy a múzeumépület viszonylag épen átvészelte az árvizet, de az alaposabb szakértői vizsgálatok aztán kimutatták, hogy a falak alapjukban mégis meggyengültek, úgyhogy az intézmény kincseinek tárolása kockázatossá vált. Az előzmények tükrében világosan látszik, hogy az építtetőnek és magának Pollacknak is az volt az eredeti elképzelése, hogy a gyűjteményeket az új palota elkészülte után egyszerűen átviszik a régi épületből, amit ezt követően bontanak csak le. Az árvíz okozta károk azonban ezt a szándékot meghiúsították. A Nemzeti Múzeum gyűjteményeit 1838 őszén költöztették át a Ludoviceumba, régi hajlékát pedig hamarosan lebontották és köveit, tégláit felhasználták az építkezéshez.

 

Múzeum: az újjáépítés szimbóluma

A Nemzeti Múzeum a pusztító árvíz után az újjáépítés, illetve Pest megújulásának szimbólumává vált. Az emberek nap, mint nap elmentek megcsodálni az épülő palotát. A magyar múlt relikviáit őrző új, impozáns épület elhitette az emberekkel, hogy lehet még szebb a réginél az új, hogy újjá lehet építeni a rommá lett várost. József nádor minden bizonnyal nem csak a munkások mindennapi megélhetésének biztosítása miatt rendelte el rögtön az árvíz után a Múzeum építésének azonnali folytatását, hanem átérezte, hogy mit jelenthet az lélektanilag az egész közösségnek, ha valami nagyszerű épül. Két héttel „a nagy árvíz” után már Pest még szebb lesz mint volt címmel jelent meg írás az egyik újságban. És a Reformkor következő, legnagyszerűbb évtizedében ez így is lett.  A legszebb épület, – a Nemzeti Múzeumé pedig 1846-ban készült el.