Csak ami paraszt, az a magyar?
BESZÉDES STÁBLISTÁK
Hamza sci-fi-be illő velencei történetén a 150 éve született Herczeg Ferenc sem szépíthetett.
| Gurzó K. Enikő |
2013-11-12 11:11 |
A címben szereplő kérdés Hamza D. Ákos Szíriuszában hangzott el egy olyan korszakban, amikor Hitler embertelen gépezete mindent bevetett, hogy az 1942. évi Nemzetközi Velencei Filmfesztivált is kisajátítsa: a seregszemle szinte minden díját a Führer baráti köre vitte el. Nem véletlen tehát, hogy Hamzát Veit Harlan, a hírhedt Jud Süss megvalósítója szorította ki a ringből. A Hamza Múzeumban a kulisszák mögé is bevezetjük a látogatót.
 |
| Velencei Nemzetközi Filmfesztivál, 1942 |
Önkéntelenül is megfogalmazódik bennünk a kérdés: mégis hogyan kerülhetett ki a szélsőséges jobboldali eszméket nyíltan elítélő rendező, Hamza D. Ákos filmje arra a fesztiválra, amelyet 1942-re a Harmadik Birodalom teljesen kisajátított? A válasz roppant egyszerűnek tűnik, ha figyelembe vesszük, kik járultak hozzá az alkotás létrejöttéhez. Az alapember ilyen tekintetben Herczeg Ferenc volt, a film alapjául szolgáló sztori írója, a Horthy-éra legnépszerűbb tollforgatója, akit Az élet kapuja című regénye alapján az MTA 1925-ben Nobel-díjra is jelölt. A sors fintora, hogy ma már senki sem ajánl olvasnivalónak Herczeg-könyvet. Egykori „sztár” mivoltán bizonyára csorbát ejtett, hogy a második világháború idején politikai tekintély lett, a nacionalizmus szellemi irányítója. A későbbiekben hatalomra került kommunistáknak a sokkötetes szerző múltbeli szerepvállalása éppen elegendő okot szolgáltatott ahhoz, hogy száműzzék az irodalomból, alakját kitöröljék a közösségi emlékezetből. Az 1942. évi velencei fesztivál idején azonban épp azért került háttérbe egy teljes stáb miatta, mert a magát valódi fasisztának tartó tábor Herczeg Ferencet belső ellenzéknek tekintette. Ráadásul a lassú reformokat pártoló „második Bethlen” által vezetett Kállay-kormány angolbarátnak bizonyult, és a németekkel való mielőbbi szakítást szorgalmazta. A magyarok ennek ellenére mégis taroltak a seregszemlén.
 |
| A velencei biennálén - Hattyasy Katalin újságíró és Szilassy László |
Hamzát feltételezhetően a Szíriusz gyártó vállalata, az 1939-ben írói és művészi összefogással alakult Magyar Írók Filmje (MIF) is segítette az előterjesztésben. A cég akkori vezetője, B. Kokas Klára díszlettervező és gyártásvezető férje, Matolay Géza felelős szerkesztője volt a Függetlenség című szélsőjobboldali lapnak, amely heti háromszor jelent meg állami támogatással, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a vidéken is terjessze a náci eszméket. 1942-től viszont Matolay már a Magyar Film című periodika főszerkesztői tisztségét is betöltötte, nem véletlen tehát, hogy 1945-ben feleségével együtt Olaszországba disszidált, majd onnan Paraguayba, végül Argentínába költözött. A Matolay-Kokas páros egyébként több alkalommal is dolgozott Hamzával (Bűnös vagyok [1941]; Külvárosi őrszoba [1942]; Annamária [1942]; Egy szoknya, egy nadrág [1943]; Ragaszkodom a szerelemhez [1943]; Szerelmes szívek [1944]), ami arra utal, hogy nem igazán lehettek köztük szakmai nézeteltérések, sőt, ha szükséges volt, megadták egymásnak a kellő támogatást.
Ezt a csapatot szorította ki Veit Harlan Der Grosse König (A nagy király) című produkciója, amit tetézett, hogy a legjobb alakításért feleségét, a svéd Kristina Söderbraunt jutalmazták (Die goldene Stadt/Az arany város), jóllehet a Szíriusz forgatókönyvéből a magyarok az összes olyan párbeszédet kivágták, ami félreértésekhez vezethetett volna. Persze az idő labirintusában visszafelé haladó masina már önmagában is jelképértékű lett, ám erre szerencsére senki sem kapta fel a fejét. Nem is biztos, hogy figyelmetlenségből.
Nyírő József Emberek a havason című művének értékéből semmit sem vesz el, ha a fentiek ismeretében belátjuk, Velencében nem elsősorban Szőts István rendezői munkáját, meglátásait jutalmazták, hanem inkább az erdélyi szerzőnek, azaz Nyírőnek a hitleri Németországhoz való kötődése döntött a jutalmazásban. És bár a kritikusok szerint a filmből hiányoznak a politikai propaganda kliséi, a témaválasztás, illetve a jól megragadható üzenet, miszerint a Mussolini-kupa, s a trófea köré szerveződő hatalom majd megmenti a havasokat és a havasi emberek lelki tisztaságát a német törekvéseket szolgáló Magyarországnak, határozottan szándékos volt.
A nagy királyt sem véletlenül filmesítették meg: Hitler csodálója volt a hadvezér Nagy Frigyesnek, portréját bunkere falán tartotta. Hogy pont a Veit Harlan-féle változat lett a nemzet filmje 1942-ben, holott több is készült, nemcsak a rendező tehetségének köszönhető, hanem főként annak, hogy a faji tisztaság elméletének jogosultságát alátámasztó produkcióival Harlan már korábban beédesgette magát a vezérkar kegyeibe. Szerette a sikert, és ezt a nácik alaposan kihasználták.
Az 1942-ből érkező rengeteg lehangoló hír ellenére talán érdemes még megjegyezni, hogy a magyaroknak kijárt még három kitüntetés a Velencei Biennálén: az egyiket Molnár Béla ornitológusnak adta a zsűri A kis kakukk című természetfilmjéért, a másikat a Horthy István temetését rögzítő forgatócsoport hozhatta haza. A fesztivál medálját Farkas Zoltán kapta a szovjetellenes Negyedíziglen című propagandafilmjéért, amelyet – Szőts produkciójához hasonlóan – az állami tulajdonban lévő Hunnia Filmgyár jegyzett, az akkori Európa legmodernebb és egyik legtermékenyebb stúdiója. Amúgy a vágóként is rangot szerzett Farkas kétszer is munkatársa volt Hamzának: kollégaként a Gyurkovics-fiúkban (1940), valamint a Láp virágában (1943) találkoztak. Nem meglepő viszont, hogy a Negyedíziglen hangvétele, állásfoglalása miatt a háború után eltiltották a rendezéstől.
 |
| A Szíriusz forgatókönyve a Hamza Múzeum Különös találkozás című tárlatán |
És bár összefoglalónk végén ragaszkodunk ahhoz, hogy tisztázzunk, magyar sci-fi már a 20. század első két évtizedében (Hoffmann meséi [1911], A léleklátó sugár [1918]), vagyis a Szíriusz előtt is született, tehát különlegest ilyen téren nem reprezentál (arról nem is szólva, hogy a Hamza-féle időutazás inkább minősíthető könnyed románcnak, mint tudományos-fantasztikus műnek), a velencei bírák körmönfont szempontjaitól nem tekinthetünk el, amennyiben tárgyilagosan kívánjuk megítélni a kultúrpolitikai epizódot. Utólag úgyis már csak remélhetjük, hogy a Hamza-jelenség erejéből, karakteréből, bájából semmit sem vesznek el az elvtársaikat protezsáló hajdani nagyhatalmi játszmák.
