Kifordítom, befordítom
A KUNSÁGI BUNDA
A 18. század végére a városiak átvették a pásztoroktól a bunda viseletet, s lett a tilalmazott (mert bujálkodásra csábított) büdös, zsíros bundából a magyarság egyik legremekebb ruhadarabja.
| Nagy Molnár Miklós |
2014-01-23 09:11 |
A nagykunsági, karcagi ember számára a szarvasmarha mellett a másik legfontosabb állat a juh, a birka volt. Ezt bizonyítja, hogy nemcsak a húsa, a „birkatest” töltött be fontos szerepet a kunságiak ünnepi táplálkozásában, de a birka bőréből készült a férfiak viseletének, felsőruházatának legfontosabb darabja, a bunda is. A jeles kutató, Dorogi Márton kutatásaiból ismerjük e viseleti darab elkészítésének módját és díszítményeit, valamint használatának, elterjedtségének területét.
Az alföldi bunda kialakulásával kapcsolatosan megjegyzi: „A pásztorviselet, különösen a kacagány és a bunda meghódította a falusiakat is. A hatóság már 1760 körül nem győzte eleget tilalmazni a kényességre és bujaságra ingerlő ruhadarabot. A jegyzőkönyvek és a tilalmak szerint a városiak a 18. század végén a bunda viseletet átvették a pásztoroktól. Ekkor alakult ki és fejlődött a század folyamán az egykor tilalmazott büdös, zsíros bunda a magyarság egyik legremekebb ruhadarabjává, amelyben a magyar ízlés, a magyar díszítőművészet, a magyar lélek oly csodálatosan kifejeződött.” Dorogi véleménye szerint a polgárság bundája a paraszt bundából fejlődött ki. Irházását, sallangozását, kacagánygallérját a juhászok bundájának mintájára készítették.
A Nagykunságban a kötözöttaljú juhászbundákat készítették és viselték. A sima juhászbundák 6-7 bőrből, fekete báránybőr gallérral készültek. Szabása évszázadokon át nem változott, egy négyoldalú, a szája felé bővülő zsák, melyet elől kihasítottak. 6-8 bőrből szabták aszerint, hogy volt-e gallérja: 1 vállbőrnek, 2 oldalnak, 1 elejnek, 1 hátuljnak, 1 válltányérnak, 1 gallérnak, 1 kötésnek.
Az ünneplő bundát templombajárónak, irhás bundának, ha fekete volt a szőre, fecskebundának nevezték. Klasszikus formája a Nagykunságban alakult ki. Fő dísze a válltányér és elej virágozása volt és a toldások mentén lefelé futó szálirhák. A rózsás bunda a módosság jele volt. Szegényebbek megelégedtek egy jól készült kocsira való bundával. Húsz-harminc holdasnak már kijárt a 12 bőrből való, a gazdagabbaknak pedig 16 bőrös. Az árát a minta is meghatározta.
A bunda szabásakor a bőrt téglalap alakúra vágták. Hosszában kettőbe hasították, ezáltal kb. 25 cm széles, 90-100 cm hosszú csíkokat kaptak. Ezt elfiókolták, vagyis minden fióknál (szálirha végződésnél) kivettek egy-egy 2-2,5 cm alapú éket és összevarrták. Így a kötés a bundaaljnak megfelelő körívformát kapott. Ezt a bunda aljához varrták. Gombokat erősítettek rá, és felgombolták az oldalára kötött gombolókra. Gallérját fiatal, göndör szőrű purzsabárány-bőrből szabták ugyanúgy, mint a vállbőrt. A bundának 5-6 cm magas álló nyaka volt. A bundaoldalak összevarrását fehér irhával takarták, ezért hívták az ünneplőbundát irhás bundának is. Az irha szélén legtöbbször fekete, de néha színes fonalat vezettek, amely takarta az irha szélét. Az elejnek, hátnak, oldalnak a vállbőrhöz való toldását körbe futó 10-14 cm széles keresztirhával, vagy derékirhával fedték. A keresztirhát felvarrás előtt elől és oldalt selymezték, vagy gyapjúfonallal virágozták. Az oldal összevarrásokat 2-3 cm széles fehér irhával takarták. Az oldalbőrök a felső sarkuknál rendszerint ki voltak toldva, mivel a báránybőrök nem futották a bunda teljes hosszát. Ezt a kitoldást fiókolásnak nevezték, a toldás öltéseit pedig fiókirhával takarták. Sokszor az irha szélét színes bőrszalaggal, szironnyal varrták le, szironyozták. Később az erősebb, tartósabb fonal terjedésével a szirony csak dísszé vált.
Az ünneplő bunda fő ékessége az elej és a tányérvirág volt. Az elejre kisbokor virágot, a válltányérra dúsabb, nagybokor virágot hímeztek. A Nagykunságban a 19. század közepe után uralkodó lett az aranybarna-, rózsa- és bimbószínezés pirossal és ibolyával élénkítve a rozmaringleveleket pedig világosabb és sötétebb zölddel varrták. Később a zöldet felváltotta a fekete, a rózsák szirmai a századforduló táján feketék lettek.
