Nők a babák mögött

Lenci és Kathe Kruse

A múzeumpedagógus titkos élete, avagy mi rejlik egy kiállítás alig látható tárgyai mögött?

Sulák-Erdőháti Orsolya

2014-10-24 18:46

Múzeumpedagógusként mindig a kiállítási tárgyak mögött meghúzódó történetek fogtak meg. Ki készítette, hogyan és miért, ki használta? Ha műalkotásról van szó, a válaszokat a művészettörténeti szakirodalom nagyrészt megadja. A művészettörténész kutatja, megírja, én a tanulmányt elolvasom, az évszámokat bevágom, meghallgatom a kurátori tárlatvezetést, és már fel is készültem arra, hogy egy iskolai osztályt szakavatottan vezetni tudjak a kiállításban. Vagy nem így van?

Mindig szükség van egy kis pluszra! Kell egy kis megérzés, némi ihlet, beleérző képesség, a színészi tehetségről nem is szólva, hogy olyan hitelesen tudjak beszélni egy műtárgyról, hogy bárki elhiggye, amit mondok, és kapcsolat alakuljon ki a mű és látogató között. A Ferenczy Múzeumban, ahol dolgozom, hol a kerámiakiállításban tartok tárlatvezetést, hol egy kortárs festményt elemzek, hol a régészet legújabb kutatási eredményeit tárgyalom egy osztállyal. Alapvetően nagyfokú nyitottság jellemez, és ez elengedhetetlen ebben a szakmában. De minden pedagógusnak van egy titkos élete!

Nekem a játék babák történetének kutatása az. Amikor kiderült, hogy Kulturális Örökség Napok alkalmával múzeumi szakemberek, babakészítők és -gyűjtők látogatnak a szentendrei Népművészetek Házába, és én koordinálom a programot, felajánlottam, hogy előadást tartok a gyűjtemény két csendben meglapuló, a látogatók által nem igazán értékelt babájáról. Kovács Jánosné Csuhrán Marika, aki a gyűjteményt a Ferenczy Múzeumnak ajándékozta, nem szakosodott egy bizonyos babatípusra. Reformbabákat pedig egyáltalán nem gyűjtött. Engem pedig épp ezek érdekeltek.

Miért is? Bizony, bizony, reformbabák, reformpedagógia, hogyan is kezdődött, kivel is? Megannyi kérdés, amire a babákon keresztül is választ lehet adni.

Két reformbaba került 2006-ban ugyanattól a hölgytől a múzeum gyűjteményébe, egy Kathe Kruse és egy Lenci baba. A múzeum kurátora ugyanabba a vitrinbe tette őket, hiszen az 1910–20-as évek két meghatározó babatervező személyisége készítette őket: Kathe Kruse és Lenci. (A mesterhármashoz Margarete Steiff is hozzátartozott, hozzákapcsolódó cikkünk: Szőnyi Zsuzsa Steiff babája)

Legendás élet áll mögöttük, amelyről csodás történetet mesélhetünk. Két erős nő, az egyik Németországban, a másik Olaszországban dönt úgy, hogy megvalósítja álmát, és játékkészítésbe kezd. Kathe Kruse festő-szobrászművész férje segítségével alkotta meg az első reformbabáját, amely már nem kemény biszkvitporcelánból, hanem puha, gyerekbarát szövetből készül, papírmaséból formázott fejjel, házi ruhában. Azonnal sikert aratott vele, hiszen az emberek már akkor is valami eredetire vágytak. Ekkortájt kezdődött el az igazi gyerekkor értékelése. Az új felfogás szerint a gyerek többé már nem kis felnőtt, az öltözködés, így a játék az ő igényeihez igazodhatott. Kathe, akinek 7 gyereke született, művészi érzékenységével érezte meg ezt a változást, miközben kialakított egy csak rá jellemző babatípust. Babáit minőségi kézimunka és alapanyagok jellemezték. Bedolgozók kötötték, varrták, horgolták a babák ruhatárát. A csalánszövetből készült babatestet rénszarvasszőrrel tömték ki. Az arcot gondosan festették. Gyermekei ihletői is voltak babáinak, Friedebaldról például a „Német gyermek” nevű babáját mintázta. A szépen virágzó üzletet a második világháború után kialakuló orosz fennhatóság szakította meg. Ekkor döntött úgy a már 67 (!) éves Kathe, hogy otthagyja Kelet-Németországot, és az akkori Nyugat-Németországba szökik. Szinte mindent elveszített, de volt ereje újrakezdeni. Olyannyira, hogy a cég 104 évvel az első játék baba megszületése után ma is él és virágzik, megannyi gyermek és gyűjtő örömére.

A másik alkotó, Elena Scavini, vagy ahogy jobban ismerik, Lenci, rögösebb utat járt be. 15 évesen kígyóidomárként lépett fel egy vándorcirkuszban, de volt luxuskörülmények között utazó textilügynök is, és mindezt feladta a korabeli Berlin bohó művészéletéért, ahol fotóművészetet tanult. Nővérével közösen bérelt stúdiójában hat éven keresztül számtalan fiatal képző- és iparművész megfordult. Két kisgyermeke halála után terápiás célból kezdett babákat készíteni. Igazából ez gyógyította ki a depresszióból. Nem önállóan alkotott, művész és kézműves barátai a kezdetektől mellette álltak, és segítették a munkáját. Persze a támogató férj sem elhanyagolandó. Filcből készült babái színpompás ruhájukban az első világháború szürkeségébe vittek színt. A sikert megszimatolva egyre másra születtek a Lenci-hamisítványok, a Lenci-szerű babák a babakészítők kezéből. A Lenci babák nemcsak a gyerekeket szólították meg, hanem a felnőtt vásárlókat is. Az áruk is ehhez igazodott. Elena a karakter- és a boudoirbabák mellett olyan híres embereket is megmintázott, mint Josephine Baker, a kor leghíresebb kabarétáncosnője és -énekese. Egyre másra kerültek ki keze közül a szebbnél szebb játékok. Az 1929-es gazdasági válság hatására Elena kénytelen volt beleegyezni abba, hogy a Mussolinit támogató Garella testvérek belépjenek a cégbe, és kihúzzák őt a csődből. Bár két év alatt gazdaságossá tették a céget, Elena helyzete ellehetetlenült, és 1940-ben kénytelen volt elhagyni a céget, amelyet ő alapított. Anili nevű leánya számára még tervezett négy babafejet, segítve babakészítő cége alapítását, de a Garella-leszármazottakkal Anili sem tudott szembeszállni. Megvádolták, hogy a Lenci nevet használja babái népszerűsítésére, az anyjával kötött szerződésük ellenére. Anili 1980-ban megszüntette a cégét, és 1988-tól nem is készített több a babát. A Garella család 2001-ben bezárta a boltot, a babák most már csak aukciós oldalakon vásárolhatók meg aranyáron. Ez is sikertörténet, de egy kicsit más végkifejlettel.

Hát ezt a két történetet meséltem el a hallgatóságnak, akik igazán figyelmesen hallgatták. Sokféle kérdés fogalmazódott meg bennem az előadásra készülődve. Vajon mi adja egy tárgy értékét? A készítő, a készítés ideje, a történet, amely mögötte van? Mennyire segíti a megértést, ha mindezt tudjuk? A visszajelzésből ítélve fontosak a személyes történetek. Az eddig csak „csúnya babáknak” (idézet egy kollégától) nevezett játék babák kiléptek az árnyékból a fényre, egy rövid időre újra tündökölhettek. És hogy ebben nekem is lehetett egy kis szerepem, azt a kiállítás kurátorának, Sz. Tóth Juditnak most ezúttal is megköszönöm.