Saint-Briac-i látkép
FESTÉSZET
Festményét 1937-ben még Gauguin-nek tulajdonították. Emile Bernard-nak hetven évvel a halála után rendeznek először állami közgyűjteményben életmű kiállítást Franciaországban.
| Marsó Paula |
2014-11-25 08:16 |
1937-ben Emile Bernard (1868-1941) ellátogat a Palais Tokyoba, a modern művészet új fellegvárába, hogy megtekintse a francia festészet reprezentatív tárlatát. Saint-Briac látképe előtt megtorpan, döbbenten fedezi fel saját, Paul Gauguin (1848-1903) neve alatt kiállított munkáját; a tévedésről tájékoztatja a sajtóirodát, és a kép tulajdonosát. Történelmi jelentőségű tévedés és műalkotás, hiszen a festmény valóságos fordulópontot eredményezett Gauguin és az ifjú Bernard barátságában. 1891-es szakításuk oka, hogy a kritika az idősebb pályatársnak, Gauguin-nak tulajdonította a szintetizmus irányzatát, Bernard pedig úgy vélte, hogy fiatal kora ellenére ő volt ennek szellemi „atyja”.
A festmény tehát közvetlenül második, és egyben utolsó találkozásuk előtt készült; az ifjú művész Bretagne-ba látogat, és felkeresi a Gauguin köré szerveződő Pont aveni iskolát. A találkozás azonban sokkal inkább Gauguin művészetében hozott fordulatot, hiszen ezt követően festette meg korszakos jelentőségű Jákob harca az angyallal című festményét, amely később a cloisonnizmus és a szintetizmus meghatározó munkája lett. Csakhogy ehhez a metódushoz Gauguin-nak már szüksége lehetett a Bernard-féle rekeszzománc stílus ismeretére. A cloison magyarul (válasz)falat jelent; vagyis egy olyan eljárásról van szó, amely a képet – az ólomüvegfestmények mintájára – különböző darabokra töri, majd ezeket a széttöredezett felületeket összefűzi, szintetizálja. A festő itt nyers színekkel alapozza a vásznat, a kontúrokat erős színekkel jelzi, a formákat így geometrizáló, absztraháló irányba tolja. A naturalizmusból és a pitoreszkből való tudatos és radikális kilépésről van szó.
«Vue de Saint-Briac avec linge séchant sur un coteau vert», 1888. Saint-Briac-i látkép, zöld domboldalon száradó ruhákkal 1888.
A Saint-Briac-i látképen megfigyelhetjük a japán nyomatok kompozícióját követő fölülnézeti pozíciót, a térsíkok geometrikus mintázatát. Festészetét gyakran hasonította Bernard a keleti textilekhez, a japán selyemfestészet hagyományát nagyon meghatározónak tekintette művészetében. A festmény olyan absztrakt, mégis érzéki foltokból épül fel, mint a dombháton száradó selyemfényű vásznak. A festővászon kicsinyített alakzatban ismétlődik meg az ábrázolás tárgyában. Az érzetek mindegyikét mozgósítja a látvány, szinte látjuk, ahogy a száradó kelme magába szívja a napot, s ennek mintájára azt is, ahogy a festővásznon életre kelnek a színek. A kép maga is kisebb lepedőkből lesz összefoltozva, a térsíkokat egy-egy fasor vagy házsor választja el egymástól. A madártávlat valóban olyan tágasságot biztosít a látványnak, amelyben az lélegzeni képes, a zöld minden árnyalata megmutatkozik ebben a történésben; vannak parázsló, kialvó, vakító, szórt és nyers fények. A figuralitás és az absztrakció határterületén helyezkedik el a kompozíció, a vonal a posztimpresszionizmus felől a geometrizálás kalandja felé mozdul el, miközben finom, légies ünneplése ez a vászonnak, valamint a színek életteli erejének.
A 
Gauguin-nel való szakítás után Bernard Egyiptomba megy, ahol tíz évet él. Úgy tűnik tehát, hogy a bretagne-i közös gyökerek után, különös módon megmarad párhuzamosan futó érdeklődésük, legalábbis az egzotikum, a kelet művészetének vonatkozásában.
Gauguin (akinek a nevéhez tehát tévesen, vagy legalábbis elhamarkodottan kapcsolják a szintetizmus irányzatát), és Van Gogh életműve, akinek elismertetésén elsőként fáradozott, jóval nagyobb figyelmet kapott, mint Bernard-é, hiszen közel hetven évvel a halála után rendeznek számára először állami közgyűjteményben életmű kiállítást. A tárlat fontos esemény Bernard recepciójának történetében; a művész végre kiléphet Gauguin árnyékából.
Kairó, 1895
Emile Bernard (1868-1941)
Musée de l’Orangerie
Jardin des Tuileries, 75001 Párizs
A kiállítás megtekinthető 2015. január 5-ig.
