A történelem konstrukciója – a múzeumban
MICHAEL FEHR
Szemelvény a Múzeumelmélet című fordításkötetből.
| Magyar Múzeumok Online |
2013-01-31 10:00 |
Első állításom egyszerűen így szól: mialatt a klasszikus tömegmédia – a rádió, a tévé és értelemszerűen a film is – digitalizálásuk által többé-kevésbé interaktív kommunikációs apparátust építenek ki az interneten, addig a múzeumok – régimódi kommunikációs eszközökként – egyre inkább a régi stílusú tömegmédia formájában mint terjesztő eszközök formálódnak újra, és bizonyos tudáskészletek reprezentációs helyszíneiként üzemelnek.
Különböző jelek utalnak minderre. Ezek egyike nyilvánvalóan az a múzeumépítés terén bekövetkezett változás, ami közvetlenül a hetvenes években rendezett úgynevezett bombasiker-kiállítások trendjéből következett. Legismertebb, így legkorábbi példa erre a tömegközönség igényeit kiszolgáló múzeumi architektúrájú Centre Pompidou (1977), de ide sorolható a Louvre új, földalatti hasznosítása (1989), vagy a Tate Modern, amelyet 2000-ben nyitottak meg, és területének több mint ötven százaléka a közönség számára fenntartott közlekedési terület. Ám a kisebb intézmények példái, mint a kölni Museum Ludwig (1986), a Pinakothek der Moderne Münchenben (2002) vagy a Deutsches Historisches Museum hozzáépítései, mind-mind azt mutatják, hogy a tömegekkel való bánásmód a múzeum építészeti szerkezetének is témájává vált. Másrészről a legutóbb megnyitott berlini Bode Museum bár nem éppen csekély méretű, mégsem nőtt fel a tömegrohamokhoz, mert nem alakították át, hanem többé-kevésbé meghagyták, illetve reprodukálták egyéni látogatókra szabott struktúráját. Kevésbé szembetűnő az a múzeumokon belül végbement változás, amely a megerősödő kiállításkészítési trendre helyezte a hangsúlyt, és aminek hatása csak az utóbbi évektől mutatkozik meg: a tudományos munkatársak leépítése a múzeumokban, valamint a kutatási és az oktatási funkció növekvő intézményi feladatköre. Ennek következményeként a múzeumok egyre kevésbé képesek önálló, gyűjteményeikből kiinduló kérdések megfogalmazására vagy önálló tudományos szempontok kidolgozására, és mind gyakrabban támaszkodnak külső szolgáltatásokra, amelyek többnyire szövegbázisúak. Mindez végezetül a múzeumi prezentációs stratégiákra is vonatkozik: annak, hogy ezek a stratégiák a szakmaiságot háttérbe szorítva mindinkább az áruesztétika felé közelítenek, nem utolsó sorban az az oka, hogy technikai segédeszközöket és áruesztétikai módszereket felhasználó külső tervezők fejlesztik ki őket.
Ez a mentális átalakulás, úgy gondolom, semmiképpen sem indokolható a magas látogatószámmal. A tömeges látogatottság sokkal inkább ürügy, ami a múzeumot – és ez a második állítás –, a felvilágosítás és önreflexió helyszínét, eredeti eszmeiségével és történelmi szerepével ellentétben csupán reprezentatív funkcióra korlátozza, és olyan helyszínként fogja fel, ahol az értékek kinyilvánítása és közvetítése a kötelező. A múzeumok e koncepcionális átalakulásában szerepet játszanak a mecénások és műkereskedők, akik tőkebefektetéseiket biztosítva és népszerűsítve akarják látni; és nem utolsó sorban természetesen szerepet játszik a politika oldaláról a támogatások rendszere, amely a múzeumokkal szemben egyfajta kényszert is jelent. Elsődlegesen azonban a múzeumi emberek saját felelősségén múlik – és a néhány kivétel erősíti a szabályt –, hogy behódolnak-e a kulturális és tudatipar kényszerének, és egyrészt visszavonulnak-e a biztos értékek megőrzéséhez, másrészt átengedik-e intézményüket az új média kolonizációjának, hogy – úgymond – korszerűek legyenek. Az eredmény egy olyan muzeális eseménykultúra, amely a biztos értékek repertoárját mindig újrarendezve állítja színre közönsége számára, ám mindeközben – és itt kapcsolódom első állításomhoz – elszalasztja a csatlakozást a tudás aktuális kommunikációs és közvetítő formáihoz, mert alapvetően a tömegmédia tekintélyelvű időstruktúrájára épít, olyan formákra, amelyektől, mint fent már említettem, maga a tömegmédia is eltávolodott már.
Innen nézve a múzeumok előtt kígyózó sorok és a kiállítótermek túlzsúfoltsága nem feltétlenül a sikeres múzeumi munka bizonyítéka, hanem, pont ellenkezőleg, annak a jele, hogy ezekben az épületekben nem értették meg, hogyan kell értelmesen bánni a látogatók idejével és ezt az időt specifikus tartalmak átadására használni.
Fordította Wernitzer Julianna
Forrás: Palkó Gábor (szerk.): Múzeumelmélet. A képzeletbeli múzeumtól a hálózati múzeumig, Petőfi Irodalmi Múzeum – Ráció, 2012, 240-242.
