Piros és fekete múzeum
INTERJÚ
Odile Decq 2013-ban elnyerte az Év női építésze címet. Imádja a színeket, különösen a pirosat és a feketét, egy igazi punk, de művészi allűrök nélkül, kedveli a használatcentrikus megoldásokat, és épít múzeumokat is.
| Ránki Júlia |
2014-03-19 08:00 |
A francia építésznő 2013 májusában járt Budapesten a Hay fesztiválon, ahol az építészet képviseletét vállalta. A saját nevét viselő építésziroda Párizs belvárosában működik, egy régi ipari épület tetőterében, ahol húsz munkatársával dolgozik együtt. Számos múzeum tervezése fűződik a nevéhez, mint például a MACRO (római kortárs művészeti múzeum), vagy a Rennes-i Kortárs Művészeti Központ. Európán kívül dolgozik Amerikában és Kínában is. Ránki Júlia nemcsak építészetről és múzeumról, hanem tárgyakról, anyagokról, színekről és tervezésről is kérdezte.
Ön építész, urbanista, művész és designer egyszerre. 2013-ban az Év desginerévé is megválasztották. Lehet, hogy a formaalkotás a legfontosabb a munkásságában? Vagy inkább a szerkezetek?
Nem hiszem. Nekem az ember a fontos. A tervezésben – legyen az épület vagy tárgy – az érdekel, hogy az ember mit kezd vele, és milyen lesz általa, hogyan fog élni abban a házban, abban a városban. Ez az első. A forma ezután következik: előbb gondolkodom a szerkezet működéséről és csak utána a formájáról.
Milyen anyagokat részesít előnyben?
Nagyon hamar földeztem a fémszerkezetek lehetőségeit és az üveget. Mert az üveg hatalmas fejlődésen megy át az autóiparnak köszönhetően. Ez pedig hatalmas piac, hiszen az autók egyre több üvegfelülettel készülnek. Az építészetben ez ugyanaz az anyag, és a követelmények is azonosak: legyen biztonságos, törésálló és áttetsző. Legyen jól tisztítható, és engedjen be minél több fényt. A környezetvédelem is megkapja a magáét: az üveg reciklálható, természetes alapanyag, szilikát és homok. Nem az üveg a drága, hanem az a szerkezet, amellyel beépítik. Épp ezért keresik a tartószerkezetekre az ipari megoldásokat. Ez technológiai kérdés. Vannak, akik a betonra esküsznek, ami környezetszennyező anyag, és nagyon nagy az energiaigénye, ráadásul nem időtálló. A háború után Franciaországban rettentő sok betonházat építettek. Ma ezeket nem lehet átalakítani, a lakásokat nem lehet bővíteni, ha pedig lebontják a házakat, a betont nem könnyű újrahasznosítani sem.
Budapesten vita folyik arról, hogy szükség lenne hangsúlyos építészeti jelre a városban: mintegy felkiáltójelszerűen. Mit gondol, minden városban szükség van hasonlóra?
Kultúrára van szüksége minden városnak: a jövő a kultúrán múlik, attól függ, milyen lesz a város később. Van gazdaság, vannak pénzügyek – de ezek romlandók. Egyedül a kultúra alakítja az embert. Az teszi lehetővé, hogy jobban éljünk, fejlődjünk, haladjunk, létezzünk. A kultúra tehát szükséges, és az építészet ennek része. Természetes, hogy minden város törekszik látványosságokra, de ez többnyire a történelmükhöz, a múltjukhoz kötődik. Ez fontos, csak közben a jövőre is gondolni kell: a jel szóljon arról, ahogyan a város fejlődik, alkot, gazdálkodik és gondolkodik. A diákjaimnak az első órán azt szoktam mondani: építésznek lenni annyi, mint állást foglalni, elkötelezettnek lenni és felelősséget vállalni, de legfőképpen: kockáztatni. Nem szabad félni, képviselni kell azt a meggyőződésünket, hogy meg tudjuk változtatni a világot. Arra kell gondolni, hogy amit ma csinálunk, az húsz év múlva is legyen érvényes. Ha nem így teszünk, akkor olyan embereknek engedjük át a jövőt, akik nem jobbá, hanem rosszabbá teszik az életet, mivel félnek kockáztatni, nem mernek előrenézni, csak hátrafelé.
Ez művészi hitvallás, nem csak építészeti.
Az építészetben minden benne van, ez is. De ez nem művészeti, hanem emberi kérdés. Azt kell nézni, milyen lesz az emberek jövője, milyen társadalomban fognak élni, mi a jó nekik. Ha állandóan csak a jelennel és a múlttal vagyunk elfoglalva, akkor az idő túlhalad minket, és a gondolataink használhatatlanok lesznek az idő múltával. Tehát ehhez hinni kell a jövőben. A mi szakmánkban épp az a lelkesítő, hogy mindezt végiggondoljuk tervezéskor. És vállaljuk a kockázatot.
Mit gondol az építészek nemzetközi jövésmenéséről? Sokan nem otthon, hanem más-más országban dolgoznak világszerte.
Régen is kellett utazniuk: Róma és Athén ismerete kötelező volt egy építésznek. Később, a hatvanas években Le Corbusier, majd mások is inspirációt hoztak onnan. De ez nem ugyanaz, mint külföldön dolgozni, onnan megbízást kapni. Valóban: olaszok jönnek Franciaországba, francia építész dolgozik Bukarestben, Budapesten, Kínában, és újabban Moszkvában. Az ok: a piac így mozog, áthelyeződött Keletre. Sok olyan ország van, ahol virágzik az építészet, de nincsen elég saját tervezőjük, vagy nem elég modern, aki van. Erre a legjobb példa Kína, ahol az építészek képzése nem is indult el, és a kilencvenes években mind Nyugatra mentek tanulni. Visszatérve magukkal vitték a tudást, de a kollégákat is, és így sincs elég ember, olyan nagy a kereslet. De mi is történik, ha külföldön dolgozol? A legjobbat kell kihoznod magadból. Míg otthon azt mondják: „Ez túl sok, vegyél vissza, mit művelsz?”, addig máshol engedik, hogy szabadjára engedjem magam, és a legtöbbet mutassam abból, amit tudok. Ez szinte mindenütt így van: amikor Rómában MACRO-t, a kortárs művészeti múzeumot csináltam, ugyanígy történt. Most Svájcban is van egy tervem, Moszkvában is. Óriási energiát szabadít fel bennem ez a szituáció.
De vannak megbízásai Franciaországban is, nem csak külföldön.
Ez azóta van így, amióta a külföldi épületeim híresek lettek. Miután sokat nézegették, már meg tudják emészteni a franciák is a stílusomat. Azt mondták: „Na, akkor dolgozzon itthon is!”
A pályája Franciaországból startolt, egy banképülettel.
Igen, a Rennes-ben álló házam azonnal ismert lett külföldön és ezáltal én is. Franciaországban csak később ismerték el.
Most visszatér ugyanoda a Kortárs Művészeti Központ épületével.
Tizenöt évente ismétlődik ez az életemben: ott kezdtem a tanulmányaimat, majd ott valósult meg az első épületem, az előbb említett bank, és most ismét meghívtak. Ez nagy lehetőség számomra, mert látom, ahogyan a szabályrendszer változik Franciaországban. Sajnos sokkal szigorúbb, mondhatnám építészetellenes lett minden, és amit tizenöt éve megtehettem, az most már nem megy. A félelem diktálta környezetvédelmi szempontok annyira erősek, hogy az alkotmányba is beleírták, mit kell szem előtt tartani a tervezés során. Ami nincs benne az előírásokban, az tilos. Ezzel azt érték el, hogy senki nem mer semmiféle kockázatot vállalni. Korábban azt mondtuk: ami nem tilos, azt szabad. Most fordítva van: az előírások határozzák meg, hogyan néznek az emberek egy épületre, de azt is, ahogyan élnek. Szerintem ez rémes. Ezért annyira depressziósak az emberek Franciaországban, mert a kockázat ki van zárva az életükből. És ezzel egyre kevesebb az emberek szabadsága.
Ön fiatal kora óta feketében jár, frizurája és sminkje ma is punk stílusú, az épületeiben a piros uralkodik a fekete mellett. Miért?
A kettő együtt viszonylag új, több mint tíz éve, a római kortárs művészeti múzeumban használtam először együtt a pirosat és a feketét. Magammal is küzdöttem abban a kérdésben, hogy egy múzeumban mit jelent a semleges szín? Az a közmegegyezés, hogy egy kortárs múzeum legyen fehér, semleges kocka. Valóban, a művésznek olyan neutrális felületre van szüksége, ahol a művei érvényesülnek. De van-e más szín is? Ez volt számomra a tét. És a feketét választottam, ez is semleges, de erősebb és ellenállóbb. És ma a római múzeumban minden belső falfelület fekete, kivéve a kiállítótermet: ott a művészek a fehér falra teszik fel a képeiket. Az igazgató megkérte őket, hogy használják a fekete falakat is, és ez is bejött. A vörös pedig az élet, a tűz és a vér színe.
Végül az is érdekelne, hogy milyen a ház, amelyben lakik?
Párizs belső kerületeiben már nem lehetne építkezni, így én a 18. kerületben egy nagyon öreg házban lakom, amelyet teljesen átalakítottam: modern, nyitott terek vannak belül, a színe pedig fehér és fekete. És van benne két piros fotel.
A beszélgetés részlete elhangzott a FUGA rádióban.
