„Nincs olyan, hogy múzeumi fotós”

INTERJÚ

Beszélgetés Szesztay Csanáddal, a Szépművészeti Múzeum fotósával: a tárgyfotózáson túli múzeumi fotózásról.

Cikk küldése

e-mail:

Szesztay Csanád munkája igazán irigylésre méltó: a Szépművészeti Múzeum fotós munkatársaként tárgyfotózás mellett az épületben barangol és dokumentálja a Nagy Felújítást, a tárgyakat, az embereket, a tereket, valamiképpen az épület lelkét igyekszik megfogni. Újabban a Nemzeti Galéria tereivel és eseményeivel ismerkedik, hiszen immár a Szépművészetihez tartozó intézményben is hivatásszerűen barangol, mint múzeumi fotós.

Műtárgyfotózással foglalkoztál a Szépművészeti Múzeumban, hogyan „szabadultál el” a műteremtől és lettél a múzeum összes zugába bejáratos kószáló?

A műtermi munka mellett folyamatosan voltak más jellegű feladataim, sokat kellett felkérésre „kószálnom”. Ott kellett lennem a kiállítások építésekor, helyszíni tárgyfotókat készítettem sokat, dokumentáltam az üzemeltetési munkákat. Nagyon hálás munkám van, mert gyorsan napi kapcsolatba kerültem a múzeum gyűjteményi és funkcionális osztályaival is, sokat dolgoztam együtt sokféle emberrel, megszokták a jelenlétem, és hogy fényképezek. A „saját” képek, amikből később a blog is elindult, automatikusan jöttek, sok érdekes helyzetben megfordultam, és mint egy jó turista, sokat fényképeztem magamnak. Azt itt hozzáteszem, hogy a műtermi fotózás nem a szenvedélyem, nagyon örülök, hogy kipróbálhattam magam benne, sok hasznos dolgot tanultam és nagyon megtisztelő érzés műtárgyakkal ilyen személyes kapcsolatba kerülni. De én valamiféle riporternek tartom magam inkább, így magától értetődően készítem ezeket a fotókat, ez jön.

 

Könnyű volt elfogadtatni a kommunikációs osztállyal és a múzeum vezetésével a tevékenységedet?

Néhány kényes esetet leszámítva, nem kellett elfogadtatnom, azt hiszem minden oldalról kimondottan értékelték, amit csinálok. Vannak persze íratlan szabályok, vannak szituációk, vannak fotók, amiket biztonsági okokból nem hozhatok nyilvánosságra. Egy idő után pedig igénnyé nőtte ki magát a dolog, ma már a feladataim része a Szépművészeti és a Nemzeti Galéria fotó-blogjainak szerkesztése.

Voltak-e előképeid, akik hasonló területen dolgoztak, esetleg képek, amelyek inspiráltak a múzeumi fotózás terén?

Vannak előképeim, de nem a múzeumi fotózás területéről. Ezekkel a kategóriákkal mindig bajban voltam, szerintem nincs olyan, hogy múzeumi fotós, csak fotósok, akik éppen egy múzeumban dolgoznak. A blogok kapcsán pláne. Amikor nem egy múzeumban vagyok, akkor is hasonló képeket csinálok. A múzeumi tereknek és a műtárgyaknak van azonban egy különös atmoszférája, ami szépen keretbe foglalja az ott készült képeket, ezért tűnik „specifikusnak” az egész anyag, akár műfaji szempontból. Most éppen talán Daido Moriyama fotóit élvezem a legjobban. A múzeumba kerülésem előtt szinte kizárólag fekete-fehérben fényképeztem, szeretnék majd ehhez visszatérni.

 

A Szépművészeti felújítása – úgy tűnik – a transzparencia jegyében zajlik, de vajon mindig könnyű neked, mint fotósnak elfogadtatni a jelenlétedet a múzeum munkatársaival?

Feladatom a felújítás dokumentálása, ezt tudomásul veszi mindenki, de nincs is erről szó. Az állandó múzeumi kollégákkal jó kapcsolatban, sok esetben barátságban vagyok, örülnek, ha készülnek róluk is képek emlékbe. Azt hiszem, természetesen fényképezek, nem vonok magamra figyelmet, ezért külsős emberek is meg szoktak tűrni. Ők is dolgoznak, én is dolgozom. Pont pár napja beszéltem az üzemeltetési osztály vezetőivel, hogy bemennék néhány helyre, és teljesen szabad kezet kaptam, szóval amennyire rajtam múlik, transzparens lesz az átalakulás.

 

Melyek a kedvenc helyeid a múzeumban?

A mélyföldszinten az üzemeltetési folyosókat nagyon szeretem. Az egy teljesen organikus, folyamatosan változó világ, ott mindig tudok friss szemmel fényképezni, pedig minden nap sokszor átsétálok rajta. Szeretem az időszaki kiállítások építését, ilyenkor átalakulnak egész nagy terek, és a restaurátorok nagy fénytablói érdekes fényeket csinálnak. A múzeum nyilvános terei gyönyörűek, könnyű látványos képeket készíteni, de az ember egy idő után elkezdi ismételni magát.

Hogyan alakul ki egy fotózási alkalom? Spontán sétálsz, vagy menetrendet teljesítesz?

Ez esetleges. Általában van velem kamera – kollégák szoktak is viccelődni, hogy Szent Borbálának a torony, Szent Györgynek a sárkány, nekem pedig a fényképezőgép lesz az attribútumom –, ezért mondhatjuk, hogy a legtöbb kép spontán készül, de vannak tervezett séták is. Sok kép konkrét múzeumi történéshez kapcsolódik, ezeket előre kell tervezni.

 

Milyen géppel, milyen objektívvel tudsz legjobban dolgozni a múzeum néhol félhomályos és szűk, néhol meg hatalmas tereiben?

Ezt nemrég kérdezte tőlem valaki, hogy melyik a kedvenc fényképezőgépem, és azt sikerült válaszolnom, hogy amelyik éppen a kezemben van. Nincsenek géptípusból kedvenceim, fotózom telefonnal, kompakt géppel, tükörreflexes és műszaki kamerákkal. Ezekből vegyesen szerepelnek képek a blogokon, és aki nagyon ért hozzá, biztos látja a különbségeket, de ezeknél a képeknél nem ez a lényeg. A Szépmű műtermében egy közel 1o millió forintos digitális műszaki kamerával készítjük a tárgyfotókat, ami tényleg elképesztő minőségű, de pont ezért, mert jól ismerem ezt a technikát, nincsenek illúzióim, hogy egy fejlettebb, drágább géppel jobb képeket fogok csinálni. Azt tudom válaszolni, hogy szeretem lekorlátozni a lehetőségeimet, szeretek egyszerre csak egy gépet és egy objektívet használni. Így gyorsan megszokom az adott gépet és látószöget, és nem ezen jár az eszem. Nem szeretem sem az extrém tele-, sem az extrém nagylátószögű lencséket. Szeretem viszont a kicsi és halk gépeket, kevésbé fáradok el, ha sok órán keresztül fotóznom kell (volt már vízhólyagom, mert egész nap szorongattam egy nagy gépet nagy lencsével), és kevésbé zavarom a jelenlétemmel a történéseket.

 

A digitális utómunkában milyen szempontokat tartasz fontosnak?

Mielőtt a múzeumba kerültem, a saját célú képeimet kizárólag filmre készítettem, az utóbbi években fordult át a dolog, ma már ritkán veszek elő analóg felszerelést, de ez a világ van bennem. A digitális technika egyszerűsége miatt néha túlzásokba esik az ember, de igyekszem magam visszafogni és szép, egyszerű, ízléses utómunkát végezni. Mint egy jó smink, ami nem tűnik fel, hogy ott van.

 

Milyenek az eddigi visszajelzések a munkádról? Mit szól a tevékenységedhez a múzeum, és mit a külvilág?

Kapcsolatban vagyok elég sok múzeummal, pontosabban múzeumi fotóssal, itthon és külföldön is és azt látom, hogy rendhagyó, amit csinálok. Ez talán azért van, mert én elsősorban riporter vagy dokumentarista vagyok, múzeumokban pedig többnyire műtermi érdeklődésű fotósokat foglalkoztatnak. Így a visszajelzések pozitívak, a múzeum örül, hogy épül egy ilyen szubjektív dokumentáció, a külvilág pedig csodálkozik, hogy micsoda érdekes dolgok vannak egy múzeumban. Tényleg nagyon érdekes dolgok vannak egy múzeumban.