Helyszíni szemle Krasznahorkán
Örökség
A sajtóban sok mindent olvashatunk arról, mennyire sérültek meg, és mennyire nem a múzeumban őrzött műtárgyak. Mi az igazság?
| Barczi Gyula |
2012-03-19 11:30 |
„Olyan kihalt, olyan árva,
Krasznahorka büszke vára...“
A dolgos, de nyugodt szombat délutánt döbbenetes hír zavarta meg: ég Krasznahorka vára. Lelki szemeim előtt végigpörögtek az emlékképek. Láttam a zeneszoba hangszereit, Rákóczi szekrényét, Andrássy Franciska könyveit és ruhájának fodrait, Andrássy Géza és neje masszív tölgyfakoporsóját, és láttam Serédy Zsófia figyelmeztetni akaró jobb kezét… Abban a pillanatban még nem lehetett tudni, mindez emlék marad-e csupán, vagy valaha még újra láthatom. Csak remélni tudtam, hogy a várkonyha ajtaja fölötti Isten szeme és az Andrássy család védőszentje, a krasznahorkai Fekete Madonna megőrzik azt a rengeteg kincset. A lángokban álló, sűrű füstfelhőbe borított büszkeségünk látványa siralmas, szomorú, szívszorító, és egyben felháborító volt.
A krasznahorkai várban még néhány nap elteltével is kritikus állapotok uralkodnak, és messze még a megoldás. Az épen maradt gyűjteményi tárgyak kiköltöztetése és biztonságba helyezése biztonsági okokra hivatkozva nem kezdődött meg azonnal, ezért megtörtént az, amire többen számítottak. Vasárnapról hétfőre virradó éjszaka beszakad a vár tanácstermének mennyezete. A lezúduló törmelék jelentős károkat okozott az értékes bútorokban és a mennyezet helyén óriási lyuk keletkezett.
Napok óta, reggeltől sötétedésig több múzeum munkatársa dolgozik a helyszínen, azonnal a betléri kollégák segítségére siettek a lőcsei, vöröskői, bajmóci, túrócszentmártoni, rozsnyói, kassai muzeológusok, és folyamatosan dolgoznak a gyűjtemény megmentésén és biztonságba helyezésén.
Az épen maradt belső terekről készült fényképek összehasonlítva a tetőszerkezet nélküli vár szomorú látványával egy kicsit felüdülést jelentettek. Bár a gyűjtemény túlnyomó része megmaradt, a felmerült problémák sokrétűbbek, és a károk feltárása is sokáig húzódhat még. A tűzvész által elpusztított tetőszerkezet üszkös darabjain és egyéb hulladékokon kívül további gondot jelentenek a nedves falak és boltozatok, és több helyen sérült az épület állaga is.
A vár történetét ismerők a szombati tragédiát az 1817-es tűzvészhez hasonlították, amely akkor villámcsapás következtében érte a várat. A történelem csaknem óramű pontossággal ismételte meg önmagát – akkor, akárcsak most, porig égett a vár legrégebbi része és tetőszerkezete. Az uradalom akkori tulajdonosa, III. Andrássy István özvegye, Festetich Mária grófnő viszont gyorsan regált, és új tetőt ácsoltatott a várra. De nem zsindelytetőt! A gótikus palota egyik termében volt egy festmény, amely a vár 19. századi állapotát abrázolja. A festményen jól lehet (vagy már csak lehetett...?) látni, hogy az újonnan elkészült tetőt több épületrészen cserép fedte. Reméljük, hogy az illetékesek nem vesztik el lélekjelenlétüket, és nem teszik ki sokáig a csupasz falakat és boltozatokat az időjárás viszontagságainak, valamint állást foglalnak a keletkezett állapotért való felelősség vonatkozásában is.
Az újságírók, rendőrök, biztosítótársaságok szakértői azt kérdezik, milyen a keletkezett kár nagysága, mennyibe fog kerülni a felújítás. A választ természetesen meg lehet euróban állapítani, de félek, hogy semmilyen összeg nem tudja kifejezni az elveszett értékeket. Számoljunk, és próbáljuk meg elképzelni, mennyibe kerülhet Szapolyai János kardja Andrássy Manó gyűjteményéből, amely most talán meggörbülve fekszik valahol a romok alatt. Balkáni és török fegyverek, barokk harangok, amelyek valószínűleg még tompán egy utolsót kondultak, mielőtt rázuhantak a barokk várkápolna mennyezetére... Milyen az értéke annak a helynek, ahol valaki a gyerekkorát éli át, ahová az őseit temeti el vagy ahová egyszerűen csak szép élmények fűzik?
A sajtóban és különböző fórumokon olyan információk jelentek meg, hogy a tűzeset okozói krasznahorkaváraljai roma gyerekek voltak, és ebből következően sokan a fórumok hozzászólói közül meglepően gyorsan ízléstelen rasszistákká váltak. Ezzel kapcsolatban viszont tudatosítanunk kell egy alapvető tényt, mégpedig hogy a tüzet gyújtó ember – ez esetben gyerek – nem közvetlenül felelős azért, hogy a vár leégett. A vár közvetlen közelében sűrű bozót, ledőlt fák és száraz fű vannak, amelyek ideális alapjai egy erdőtűznek. A szakértők dolga lesz tehát, hogy megállapítsák a tűzvész pontos okát, és az illetékesek levonják a megfelelő következtetéseket.
Krasznahorka vára az 1960-80-as években széleskörű műemléki felújításon esett át pozsonyi műemlékvédelmi szakemberek felügyelete alatt. További felújításokra a gótikus palotában került sor a közelmúltban, amelyet 2011 nyarán nyitottak meg a látogatók előtt. A vár a hosszan húzódó felújításoknak köszönhetően többféle műemlékvédelmi szemlélet jegyeit hordozza magán. A tűzvész okozta jelentős károk valószínűleg vitát nyitnak majd arról, hogyan is nézzen ki az épület és a vármúzeum tárlata a helyreállítás után. Természetesen nem akarok túlságosan előre szaladni az időben, de szükségesnek érzem, hogy rámutassak a jelenlegi helyzet megoldásának sürgősségére, hiányosságokra és figyelmeztessek a fennálló veszélyekre, hogy Krasznahorka még hónapok múlva is aktuális téma legyen!
Jó volt látni, hallani, tapasztalni, hogy a tragédia híre hallatán annyi jóérzésű ember ajánlotta fel szinte azonnal a segítségét, és támogatásáról biztosította a vár megmentésén intenzíven dolgozó szakembereket. Az érzelmek, amelyek az emberekből a tűzvész kapcsán előtörtek, több egymástól független közadakozási kezdeményezést eredményeztek. Azonban mindenkinek egy célért kell küzdenie, és ugyanakkor igényelni a Szlovák Kulturális Minisztérium által ígért gyors anyagi támogatást, hiszen a közadakozásból befolyó összeg valószínűleg csak a felújitási munkálatok kisebb részét tudja majd fedezni.
Elszomorító, hogy a történteket, annak lehetséges okait és következményeit egyesek nemzetiségi, etnikai feszültségek szítására használják fel. Mindez nem méltó ahhoz az örökséghez, amit az ősök ránk hagytak. Hisz gondolkodjunk csak el, próbáljunk meg visszatérni egy pillanatra a múltba. Az egykoron volt uradalom, ahol a meredek domboldalakon vlach juhászok legeltették nyájaikat, ahol német bányászok naponta, életüket kockáztatva hozták elő a föld gyomrában rejlő kincseket, ahol magyar parasztok művelték a kenyeret adó földet, ahol szlovák favágók termelték ki a sűrű erdők fáit, ahol a vár szebbé tételén itáliai mesterek dolgoztak, nem lehet semmiféle nemzetiségi és etnikai konfliktus forrása. Nem lenne méltó ahhoz, aminek a vár utolsó tulajdonosai, Andrássy Dénes gróf és jóságos neje, Franciska grófné életüket szentelték. Köztudott, hogy jótékonyságukról voltak híresek messze a vidéken, s adományaikból a nélkülözők korra, nemre, vallásra, nemzetiségre való tekintettel részesültek.
A krasznahorkai uradalom birtokosai, de különösen az Andrássyak hatalmas értékű tárgyi és eszmei örökséget bíztak ránk. Nekik köszönhetjük templomainkat, iskoláinkat, utainkat, szebb napokat is látott vashámorainkat. Most ez az örökség veszélybe került. Rajtunk a sor, hogy – ki-ki a maga módján – megpróbáljuk meghálálni, amit örökül kaptunk. Ennyivel tartozunk őseink emlékének.
Nem jut eszembe semmi más, minthogy elhunyt kollégánkat, Tököly Gábort, kiváló műemlékvédelmi szakembert, a Betléri Múzeum egykor igazgatóhelyettesét idézzem, aki Márai Sándor szavaival élve írta, hogy „mert nekünk fáj....“
Napról napra szegényebbek vagyunk.
A szerző Rozsnyóban és Pozsonyban dolgozó művészettörténész.
