Időutazás vagy anakronizmus?

Egy múzeum, ahol megállt az idő

Kevés olyan varázslatos hely van a világon, mint a londoni Sir John Soane’s Museum. Állíthatjuk ezt annak ellenére, hogy az intézmény látszólag szinte mindenben ellentmond a mai múzeumi elvárásoknak.

Kocsis Alexandra

2012-12-30 11:08

A Lincoln’s Inn Fields park mellett álló épületben nem találunk sem ruhatárat, sem kávézót, sem információs pultot. Az egykori építész, Sir John Soane házában megállt az idő, törvényben szentesített akaratának megfelelően a múzeum munkatársai 1833 óta törekednek arra, hogy semmi ne változzon. Félhomályban bolyongunk a kővé vált terek, gipszmásolatok, összezsúfolt tárgyak között, szűk szobákban, megsárgult táblácskákról olvasunk le egy-egy meghatározást. Mégis magával ragadó élmény, mikor az egyik teremőr kihajtja a faburkolatot, s mögötte még egy réteg, egymás fölött hat sorban elrendezett Canaletto- és Hogarth-festmény, majd Piranesi-metszetek bukkannak elő. Ekkor támad a látogatóban az az érzés, hogy ez csak Londonban történhet meg az emberrel, hiszen kevés olyan hely van a világon, ahol a hagyománynak ilyen szerepe lenne az élet minden területén.

A Bank of England építésze

John Soane 1753-ban született, kőműves apa legfiatalabb gyermekeként. Tizenöt éves korában kezdte tanulmányait egy londoni építészirodában, majd később, tanára és főnöke bíztatására a királyi művészeti akadémián sikerrel hallgatott építészetet. Tanulmányai során elnyert ösztöndíjjal két évet töltött Itáliában. Az úgynevezett Grand Tour, azaz európai (sok esetben szinte kizárólag itáliai) tanulmányút a 17. század óta részét képezte az előkelő művészetkedvelő, vagy a művészeti pályán elinduló angol ifjúság oktatásának. Ahogy sok más tanulni-, illetve világot látni vágyó fiatalt, úgy Soane-t is lenyűgözték a római emlékek, antikvitás iránti érdeklődése csak erősödött az út során. Hazatérte után néhány évvel, 1788-ban Sir Robert Taylort követve a Bank of England építésze lett 45 évre, s ezzel beírta magát az angol építészettörténetbe. Megnősült, született két fia, s 1792-ben családja számára megvásárolta, lerombolta, majd saját tervei alapján újjáépítette a Lincoln’s Inn Fields 12. szám alatti házat. 1813-ban, már a királyi akadémia professzoraként a szomszédos házat (a 13-as számút) is megvette és átalakította – részben lakássá, részben múzeummá a gyűjteménye számára. A Lincoln’s Inn Fields 13. már Soane életében is nyitva állt az érdeklődő amatőr műkedvelők, illetve a tanítványok előtt – kizárólag száraz időben! Pénzügyi alapot Soane a harmadik ház (Lincoln’s Inn Fields 14.) 1823-as megvásárlásával teremtett: felújította (egységes homlokzatot tervezett az immár egy kézben egyesült három épületnek), átköltözött, majd bérbe adta a Lincoln’s Inn Fields 12. épületét, s a bérleti díjból alapítványt hozott létre a múzeum számára.

Rend a káoszban?

Néha úgy tűnik, Soane-t a horror vacui elve irányította múzeuma berendezésénél: a legkisebb falfelület sem maradt kihasználatlan. Az építészt nem kötötték művészettörténészi prekoncepciók, másolatokat és eredeti darabokat nyugodt szívvel helyezett egymás mellé, a szenvedő Krisztus arcának görcsbe rándult töredéke antik groteszkek mellől néz ránk, sokszor az az érzésünk, csupán a forma és a szimmetria a rendező elv, a téma teljesen lényegtelen. Azonban nemcsak a különböző történeti korok emlékei keverednek Soane házában: különös hibrid térben nézelődünk, mely egyszerre hordozza magán egy privát és egy múzeumi helyiség tulajdonságait. Ez éppen abból adódik, hogy bár az építész-múzeumalapító a köz javára bocsátotta gyűjteményét, még évekig lakott az átalakított épülettömbben. Az 1833-as törvénnyel ez a helyzet konzerválódott: Soane „szelleme” ott bolyong a termekben (a teremőrök elbeszélése szerint valóban: mikor az igazgatók még a múzeum épületében éltek, rendszeresen hallottak éjszakánként különböző furcsa neszeket), érezzük, hogy a ház valaha otthonként funkcionált.

Azonban a látszólagos káosz közepette, Soane személyes tárgyai, bútorai között lépten-nyomon csodálatos dolgokra bukkanhat a látogató. A reggeliző szobában Piranesi metszetei lógnak a falon, a Vedute di Roma sorozatból, a lépcsőházban az egyik ablak előtt szembetalálkozunk egy 17. századi bronz Merkúr-szoborral, Giovanni da Bologna híres szobrának egyik változatával a mester tanítványától, Pietro Taccától. Az elrendezés valóban kicsit kaotikusnak, formalisztikusnak tűnhet, azonban biztosak lehetünk abban, hogy Soane nagyon is határozott elképzelés szerint állította össze a múzeumot: a legfontosabb antik emlékek, a helyi középkori hagyomány (pl. töredékek a 19. század elején restaurált Westminster Hall-ból), kiemelkedő reneszánsz mesterek és Soane saját kortársai képezik a gyűjtemény gerincét. Amikor eredeti darabok megszerzése nem volt lehetséges, másolatokkal pótolta a hiányt.

Csak néhány a leghíresebb példák közül, melyre felfigyelhetünk: a belvederei Apolló és a Laokoón gipszváltozata, a Farnese Herkules kisbronzként, Michelangelo Hajnalának és Nappalának modellje a Medici-kápolna szobrai után, az epheszoszi Diana római kori másolata. Persze néha a véletlen is közrejátszott a tárgyak beszerzésénél. Az alagsori „sírkamrában” közvetlen közelről vehetünk szemügyre egy egyiptomi fáraószarkofágot a Kr.e. 13. századból. A Thébában kiásott darabot 1821-ben a British Museum-ban láthatta először a közönség, azonban miután a múzeum vezetői visszautasították a megvásárlását, Soane gyűjteményében kötött ki. A beszerzés örömére Soane esti összejöveteleket szervezett, ahol egy szemtanú leírása szerint a pislákoló lámpafényben a festő Turner és a költő Coleridge tolongott a szarkofág körül összesereglett érdeklődők között.

A múzeum egyik legérdekesebb része, a szerzetes szobája, aminek berendezése, illetve a hozzá kreált legenda jól rávilágít Soane humorérzékére is. A „szerzetesi cella” – a hozzá kapcsolódó kolostorromokkal az udvarban – a 19. század gótikus-romatikus (rémregény) divatját parodizálja. Az emeleti képgalériából tökéletes rálátás nyílik „Padre Giovanni” szobájára: Soane azzal ugratta látogatóit, mikor a barát hollétéről érdeklődtek, hogy éppen házon kívül van. Később álsíremléket is állított neki az udvarban, melybe valójában Mrs. Soane kutyáját, Fannyt temették. János barát persze nem hogy soha nem halt meg, de soha nem is létezett, neve is csak játék megalkotója keresztnevével (John-Giovanni), azonban Soane sok időt töltött elmélkedéssel a félreeső szobában felesége 1815-ös halála után.

Felújítás: vissza a jövőbe?

Mielőtt belépnénk a 13-as számú házba, természetesen nem kerülheti el figyelmünket, hogy Soane tömbjének másik része felállványozott képet mutat. Ez esetben a felújítás azonban teljesen mást jelent, mint amit az ember egy múzeum renoválásáról elképzelne. Csak egy apró szemléltető példa: az étkezőből az öltözőszobába vezető ajtót a 19. század végén megnagyobbították – 1990-ben visszaállították az eredeti, meglehetősen szűk méreteit, s ugyanekkor visszakerült a helyiségbe Soane pumpás vízcsapja és mosdókagylója is.

Képgaléria: Canaletto, Hogarth, Piranesi (fotó: Ralf Hogdson)

A 20. század második feléig ismeretlenségbe vesző intézmény sorsát az utóbbi évtizedekben erős kézzel és koncepcióval fellépő igazgatók alakították, aminek eredményeképpen 2010-ben a látogatószám elérte a 110 ezret. (Ez nem lebecsülendő, ismerve a szabályt, mely szerint Soane-nál egyszerre mindössze 70 fő tartózkodhat.) 2001 és 2006 között Margaret Richardson értő vezetésével felújították az épület három udvarát (többek között a Westminster-palotából származó gótikus romokat bemutató „szerzetesi” udvart), több szobában visszaállították az eredeti padlózatot, melynek a Soane által elképzelt fényhatások miatt van jelentősége. 2006-ban felújításra került a Lincoln’s Inn Fields 14: kutató központ, könyvtár, múzeumpedagógiai helyiségek, illetve a személyzet irodái kaptak helyet a külön bejárattal rendelkező részben.

A jelenlegi igazgató, az építészettörténész Tim Knox irányítása alatt dolgozták ki 2007-ben a 7 millió fontos költségvetésű „Soane Museum Masterplan”-t, melyhez a hiányzó összeget a látogatók adományaiból, illetve további támogatóktól remélik összegyűjteni. A terv a harmadik ház, a Lincoln’s Inn Fields 12. teljes felújítása mellett a jelenlegi múzeumépület emeleti helyiségeinek „visszaállítását” is tartalmazza. Ez utóbbiak a Soane család privát szobáit jelentik, melyek eredeti állapotát több korabeli vízfestmény, illetve a megmaradt bútorok alapján rekonstruálják. John Soane halála óta először, a tervek szerint 2014-ben kapja vissza a hálószoba, a fürdőszoba és Mrs. Soane öltözője 200 évvel ezelőtti arculatát. Ezeket a helyiségeket Soane soha nem szánta kiállításra (a második világháborúig itt laktak a múzeumigazgatók), az utókor azonban kiterjesztette kívánságát ezekre a szobákra is, így válhat az együttes valóban „házmúzeummá”. Soane tanulmányi célból létrehozott, egyedülálló építészeti modellgyűjteménye is helyet kap a lakosztály mellett.

A Masterplan része a 12. szám alatt új időszaki kiállítóterem, nagyobb bolt, restaurátor stúdió és „igazi” ruhatár kialakítása, hogy kényelmesebbé tegyék az élményt a látogatók számára. Aprócska probléma, hogy mivel nem akarják megbontani Soane eredeti elképzelését, miszerint a múzeum bejárata a 13. szám alatti kapu, ezért a ruhatárból az utcán keresztül kell majd visszatérni a múzeum bejáratához. Tim Knox mindenre felkészülten nyilatkozta a The Telegraph újságírójának, hogy esős időben sem lesz okuk panaszra a látogatóknak: a ruhatárban erre az esetre esernyők állnak majd rendelkezésre. Pusztán a 21. században felmerült kényelmi okokból ugyanis vétek lenne megbontani az élmény egységét. Soane kezdeményezése a szigetországban korántsem vált ki felháborodást, igyekeznek mindent úgy megőrizni, ahogy volt és a fejlesztések során is ezt az elvet tartják szem előtt. Lehet vitatkozni, mennyire korszerű vagy előremutató ez az elképzelés, azonban az tagadhatatlan, hogy az élmény mindent felülmúl.

Felhasznált irodalom: A New Desciption of Sir John Soane’s Museum, published by the Trustees, 11th Revised Edition, 2007.

Fotó: Soane