A Balaton, a Múzeum és az Igazgató
Beszélgetés Havasi Bálinttal
A keszthelyi Balatoni Múzeum munkatársai az elmúlt évek múzeumpedagógiai fejlesztéseiért és látogatóbarát megújításáért idén kiérdemelték „Az év múzeuma 2011” címet.
Szigeti Éva |
2012-05-30 11:45 |
A Múzeumok Majálisán átadott díj kapcsán az intézmény igazgatóját, Havasi Bálintot kérdeztük, aki amellett, hogy maximalista és roppantmód tudatos (29 évesen már múzeumigazgató volt) – elkötelezett híve a Balaton-kutatásnak, és a megalapozott stratégiáknak.
– Az év múzeuma elismerés a legnagyobbak egyike. Milyen út vezetett idáig?
– Kicsit talán messziről kezdeném. A Balatoni Múzeumot 1898-ban alapították, és már a 20. században megkezdődött a néprajzi-történeti-régészeti tárlat gyűjtése. A második világháborúban a gyűjtemény nagy része elpusztult, de az ötvenes évektől megint elkezdődött az intenzív gyűjtőmunka. A Balatoni Múzeumot olyan elismert tudósok vezették, akik magas tudományos szintre emelték és ismertté tették ezt az intézményt. Azaz volt alap, amire a munkákat építhettük. A múzeumunk régészeti körökben leginkább egy lelőhelyről és egy anyagcsoportról ismert, ez pedig a Keszthely–Fenékpuszta, illetve környékének római kori és népvándorlás kori gyűjtése, de nem szabad elfelejteni, hogy ezt az intézményt azért hozták létre, hogy a Balaton-kutatásban részt vegyen.
Ha pedig egy kicsit közelebbről indítom a történetet, akkor a jelenlegi munka kezdetét 2006-ra datálhatjuk, ekkor kezdtük írni új állandó kiállításunk, az Aranyhíd-Fejezetek a Balaton életéből című kiállítás forgatókönyvének első verzióit. 2008-ban jutottunk el arra a szintre, amikor részt tudtunk venni az Alfa pályázaton, és három ütemben meg tudtuk valósítani azt az állandó kiállítást, amely most 11 teremben, 732 négyzetméteren mutatja be a Balaton történetét. Erre a kiállításra alapozva tudtunk továbblépni. Ezek múzeumpedagógiai fejlesztések voltak: egy TIOP-os projekt, amelyből múzeumpedagógiai foglalkoztatót és virtuális pontot hoztunk létre, a támogatás intenzitása több volt 34 millió forintnál; és egy TÁMOP-os projekt, Mesél a Balatoni Múzeum címmel, amelynek közel 36 millió forintjából múzeumpedagógiai foglalkozásokat tudtunk megvalósítani: az újonnan létrehozott tereket élettel tölthettük meg. Ezt az egészet fejeltük még meg a fenntartók segítségével, hogy magát az épületet is rendbe hozathassuk, látogatóbaráttá és akadálymentessé tehessük. Rendbe tettük a múzeumkertet, és játszóteret is építettünk. Új ruhatárat, múzeumi kávézót és boltot, információs pultot alakítunk még ki – a munkák folyamatban vannak. Ennek a keretében tudtunk vásárolni új interaktív játékokat és olyan eszközöket, amelyek élhetővé teszik ezt a múzeumot. Sokaknak olyan kép él a fejükben, hogy a múzeum egy hideg, rideg, poros környezet. Ha viszont valaki eljön a Balatoni Múzeumba, látja, hogy a szépen felújított terekben kényelmes az időtöltés: babzsákokra lehet ülni, a játékokkal muszáj játszani, és a teremőr néni nem szól, ha valamihez hozzányúlsz; internetet lehet használni a múzeumban, szóval azt gondolom, igyekszünk az igényeket kielégíteni. Sokszor elmondom, hogy a múzeumi épületünk 1925 és 28 között épült, és a korai képeslapokon láthatjuk, hogy a felirat nem Balatoni Múzeum, hanem Kultúrpalota. Mi újra ilyen Kultúrpalota szeretnénk lenni, legalábbis az én álmaim erről szólnak.
– A személyes életutad hogyan vezetett Zalába?
– Amikor Szegeden a József Attila Tudományegyetemen végeztem, régészet–történelem szakon, két álomhelyem volt: az egyik Sopron, mert egy ottani késő vaskori anyagból írtam a szakdolgozatomat, a másik pedig Zala megye, ahol diákkoromban nyaranta a Kerka-mikrorégiós projekt keretében – dr. Bánffy Eszter és dr. Redő Ferenc vezetésével – régészeti feltárásokon vehettem részt. Az egyik bejött. 2000. június 8-án kerültem Zala megyébe, a Göcseji Múzeumba régésznek, öt éven át dolgoztam ott. 2005-ben megüresedett egy régész-múzeumigazgatói álláshely a Balatoni Múzeumban, dr. Müller Róbert nyugdíjba ment, és megpályáztam a helyet. A Balatoni Múzeum pedig onnan jött, hogy nagyon sokat ástam a környéken, főleg a Rezi és a Tátikai várban, dr. Vándor Lászlóval együtt, úgyhogy helyileg én már 2001-ben is itt voltam, de csak 2005-ben költöztem ide. A múzeumba (nevet).
– Egy szerencsés igazgató maga köré építi azt a csapatot, amellyel dolgozni tud. A siker arra utal, hogy ezen a fronton is jól alakultak a dolgok…
– A csapat nagyon fiatal, az átlagéletkor 35 körül lehet, tehát egy fiatal szakmai gárdáról van szó, amely folyamatosan fejlődik. Nagyon büszke vagyok arra, hogy például P. Barna Judit kolléganőm most szerezte meg a PhD-címét, nemsokára kézhez is kapja. Ez újabb lehetőséget nyit számunkra, hiszen olyan pályázati forrásokhoz férhetünk hozzá általa, amelyekhez korábban nem. Jómagam is a PhD-met írom, úgyhogy a múzeumpedagógián és a napi munkán túl nagy hangsúlyt fektetünk a tudományos képzésre. A múzeum egyébként nevében és az alapítók szándéka szerint is a Balatonnal foglalkozik, de jelenleg csak az egykori Keszthelyi járás területén folytat gyűjtőmunkát, tehát csak a nevében balatoni. Nekem nagy álmom, hogy az alapítók szándékának megfeleljünk, tehát mindenképpen Zala megyével és a régióval együttműködve akarjuk a feladatainkat ellátni, és szeretnénk bekapcsolódni olyan munkákba, amelyek nagyobb kitekintést engednek a Balatonra. Jó lenne ezért nagyobb hangsúlyt fektetni a Balaton-kutatásra, mint például az elmúlt években Gyanó Szilvia kolléganőm, aki részt vett egy OTKA-kutatásban (Balaton az ezredfordulón, Jankó János nyomában). De ezt szeretnénk kiszélesíteni a történettudomány, a régészettudomány területére. Ez mindenképpen erőteljesebb kapcsolatfelvételt jelent a környékbeli intézményekkel – a következő években erre szeretném helyezni a hangsúlyt. A múzeumpedagógiai programjaink, úgy látom, közkedveltek: jönnek, használják a múzeumot, a múzeum tereit, és nemcsak a helyi iskolák, hanem a távolabbiak is. Nagy előnyünk, hogy nemcsak magyarul tarthatunk múzeumpedagógiai foglalkozásokat, hanem akár angolul és németül is. És egy új célcsoport, akiket szeretnénk elérni: a nyugdíjasok, ez a feladat is előttünk áll.
– Ez a szakmai díj, amelyet most megkaptatok, az ismert körülmények mellett szerinted mire elég?
– A díj az egyik legrangosabb szakmai elismerés, amely megerősíti a múzeumot mind a fenntartó, mind a közvetlen környezet szempontjából, és én nagyon remélem, hogy az átalakítások és a reformok során is nagy hangsúlyt kap.
– Egyik korábbi előadásodban úgy definiáltad a Balatoni Múzeumot, hogy ez egy jól felszerelt iskolaszertár. Kell, hogy az legyen? Kell, hogy a múzeum minden szinten kiszolgálja az iskolát, nem jobb, ha inkább együttműködik vele?
– Kell. Nemcsak azért, mert erre vannak pályázati forrásaink, hanem mert tapasztalható, hogy a látogatók kicsit elfordultak a múzeumtól. Meg kell mutatni, hogy a múzeumok megújulnak: azon kívül, hogy kiállításokat rendeznek, amelyekben csendben végig lehet vonulni, képesek mást is nyújtani. Lehet és kell használni a múzeumokat, és ennek nagyon fontos eleme a tanulás. Divatos kifejezéssel élve az élethossziglan való tanulás. Abban, hogy az egyén folyamatosan meg tudjon újulni, a múzeumok is komoly szerepet játszhatnak – olyan tudást tudunk átadni, amit az iskolákban nem lehet megszerezni. Ráadásul az ott megszerzett tudást nagyon jól ki tudjuk egészíteni.
– Azt gondolod, hogy a múzeumoknak ez a túlélési stratégiájuk?
– Nem. Ez egy fontos láb, de nem az egyetlen. A múzeumpedagógia, ha nem párosul tudatos gyűjtőmunkával és koncepcióval arról, hogyan építjük fel a múzeumot, egy idő után ki fog üresedni. Fontos a kutatómunka, az erre alapozott tudományos stratégia, amelynek a múzeumpedagógia fontos, de nem kizárólagos eleme.
– Volt-e olyan pillanat, amikor borzasztóan bántad, hogy igazgató vagy?
– Bánni nem bántam, mert amit elvállalok, szeretem végigvinni, de tagadhatatlanul voltak nehéz pillanatok. Viszont azok azért vannak, hogy megoldjam őket.
Fotó: a múzeum honlapja