Olajfoltok, mézeskalács-szív alakban
FOLKLÓR
Brit népművészeti kiállítás a Tate Britainben. Nemcsak régi, több mint matyó.
| Hermann Veronika |
2014-06-24 14:00 |
A népművészet vajon mi?
A nép és a népművészet meghatározása az utóbbi évtizedekben erőteljes átalakuláson ment keresztül. A néprajztudomány, az antropológia, az irodalomtudomány és a muzeológia 1980-as évekbeli önértelmezési válságai után világossá vált, hogy a nemzethez hasonlóan a nép is olyan konstruált kategória, amelyhez különféle jelentések és tapasztalatok kapcsolódnak. A tudományközöttiség terjedésével a felsorolt diszciplínák egymáshoz lazán kötődve ugrottak rá a dekonstrukciós filozófia fikció-és taxonómia-fogalmaira, és Benedict Anderson elhíresült dolgozata nyomán sorra kezdték el saját kontextusukban alkalmazni az „elképzelt közösségek” kifejezést. A közösség, amelyet fikció hoz létre, nemcsak a szövegekben, de a tárgyakban is jelen van. Az interdiszciplináris identitáselméletek – nagyon sarkosan – mind arra futnak ki, hogy a plurális identitáskategóriák szétbomlasztják nemzet vagy nép elbeszélésének homogén fikcióját, és megkérdőjelezik a természetesség fogalmát. A népművészet, mint a nemzeti sajátosságok forrása elvesztette autentikus státuszát, és ideológiakritikai vizsgálaton átesve a múlt mellett a jelen, a falu mellett a város kutatásának is adekvát médiumává vált. Míg sajnos Magyarországon még ma is számosan értik félre a népművészet, illetve az ahhoz bizonyos értelemben metonimikusan kapcsolódó szellemi kulturális örökség meghatározását, a Tate Britain 2014. június 10-én nyílt British Folk Art című kiállításában a mesterségesség, az önképzés, a felszámolódó nacionalista narratíva és a lokális regiszterek egymásra hatása kerül középpontba. A népi kultúra bemutatását eddig nem éppen kimaxoló múzeum honlapja szerint a jelenlegi kiállítás az első igazán nagyszabású tárlat, amely a 17. század közepétől a 20. század közepéig mutatja be a brit (angol, ír, skót) népművészet és folklór tárgyait.
Zsákmányállat máját mosod
A kiállításban faragott hajóorr vagy 19. századi cégtábla ugyanúgy található, mint Alfréd király életnagyságnál is hatalmasabb, szalmából készült szobra. Naiv festők, ornamentikus teáskannák, hajó-makettek, textilek, paplanok, díszes hamutálak és bádogtálcák sorakoznak egymás mellett: mit lehet népművészetnek nevezni? A kiállítás egyik társkurátora, Jeff McMillan a múzeum blogján arról ír, hogy amikor néhány évvel ezelőtt megkeresték a felkéréssel, habozott elfogadni – egyrészt, mert ő maga is művész, másrészt pedig mert amerikai.
Mi köze lenne tehát neki egy brit népművészeti kiállításhoz, amely ráadásul a sufnitunning és a giccs sokszor parodisztikus elemeit is tartalmazza? Azonban kiderült, hogy a nemzeti jelleg helyett sokkal inkább az eredetiség, az esztétikum, a mobilitás és az ideológia mentén válogatják a kiállításba kerülő tárgyakat. Önjelölt művészet, hímzőszakkör, szakácsiskola – a népművészet nem elsősorban nemzetkarakterológiai tanulmányterep, hanem névtelen alkotók és eltűnt korszakok önelbeszélésének fontos médiuma.
Se dobok, se trombiták
A természetesség mellett az eredetiség kategóriája is elvesztette korábbi jelentését – és jelentőségét. A British Folk Art kiállításban bemutatott tárgyak voltaképpen illeszkednek a technológiai (és biokibernetikus) sokszorosíthatóság által létrehozott művészetfogalom ironikus változataiba. A direkt elrontott, vagy direkt másolt műalkotásokhoz képest a szándék változatlan és ellenőrizhetetlen. A diverzitás, az eltérő sajátosságok, és az országon belül létező kulturális identitások kiemelései jellemzik a népművészeti kiállítást, amely persze ettől még nyugodtan hasonlíthatna bazárra is. Hogy mégsincs így, annak köszönhető, hogy bár az eredményen jól látható a több éves kutatómunka, nem veszi magát túlságosan komolyan. Nem állítja, hogy a nem létező brit nemzeti egység letéteményese, az autentikus angolság társadalmi bankja lenne. A tárgyakat múzeumi kontextusba helyezve olyan kérdéseket tesznek fel, amelyek nem a múltban, hanem a jelenben érvényesek. A posztkolonializmus egyik legfontosabb szövege szerint a különféle ideológiákat elemző elméletek fontos tétje, hogy meg lehet-e szólaltatni azokat, akiknek nincs hangja. Ez a kiállítás a koncepció és a honlapon található néhány teremszöveg tanúsága szerint ezt próbálja tenni. Sem többet, sem kevesebbet.
Fotók: Tate Britain
