Lemezjátszó és postakocsi
BESZÉD
Október 2-án nyílt a bécsi Collegium Hungaricumban a HATÁR – közeledés, találkozás, áttörés / GRENZE – Annäherung, Begegnung, Umbruch című kiállítás. MEGNYITÓ.
| Frazon Zsófia |
2014-10-06 08:00 |
A HATÁR – közeledés, találkozás, áttörés / GRENZE – Annäherung, Begegnung, Umbruch című tárlat fókuszpontjában a nyolcvanas évekbeli Magyarország és Ausztria kulturális és kereskedelmi kapcsolatai, a hétköznapi kultúra, a politikatörténeti események és a személyes tapasztalatok állnak. A kiállítás a határnyitás 25. évfordulójára készült, fotógráfiák, filmek, videóanyagok és hétköznapi tárgyak elrendezésével. A kiállítás megnyitóján a bemutatott tárgyak személyes kontextusa, a bennük sűrűsödő, belőlük kibontható egyéni tapasztalatok és emlékek kerültek előtérbe. Egy hordozható lemezjátszó és egy hamisított gyerekjáték. Nézzük!
Konkrét tárgyak, konkrét történetekkel és emberekkel: az egyik egy használó, a másik egy készítő. A célom, hogy apró, talán láthatatlan, mégis fontos összefüggésre hívjam fel a figyelmet.
A „Mini Irradiette” feliratú, tengerkék színű, rücskös műanyag borítású lemezjátszót a hatvanas években gyártották Olaszországban (Irradio, Milánó). Miért lehet érdekes ez a tárgy a magyar és az osztrák határról, a határnyitásról, a politikai és kulturális kapcsolatokról szóló, elsősorban a nyolcvanas éveket megmutató kiállításon? Hiszen nem magyar, nem osztrák, és még csak nem is a nyolcvanas évekből származó eszköz. Használója a hatvanas években volt fiatal, a hordozható lemezjátszót pedig ajándékba kapta – Nyugatról. Szombathelyen élt, a „vasfüggöny” keleti oldalán, annak közvetlen közelében, egy szigorúan ellenőrzött városban. Ahol nem lehetett „csak úgy” kisétálni a város szélére, mert közel volt a határ, és ami azon túl volt: a Nyugat. Pedig a hordozható, tengerkék színű műanyag lemezjátszó a szabadság szimbóluma: színe, anyaga, könnyedsége mellett a mobilitás a legfőbb jellemzője: zenét hallgatni bárhol. Elemmel működik, a 45-ös fordulatszámon forgó kislemezeket pedig teljesen elnyeli lejátszás közben: így védi a sérüléstől. Magunk elé tudunk képzelni egy jelenetet, akár egy filmben, amelyben egy csinos fiatal nőt látunk, kezében égszínkék, hordozható lemezjátszóval, aki elindul a város melletti tóhoz vagy folyóhoz, közben Beatlest hallgat, majd csapatosan bulizik. Nagyon menő képsor. Használója is érezte a lemezjátszóban megbúvó menőséget, de azt mesélte, hogy egyáltalán nem volt könnyű funkcionálisan használni: hiszen már a birtoklása is lázadásnak számított. Kihívó, modern, nyugati tárgy, amelynek sem a látványa, sem pedig a funkciója nem volt kompatibilis a rendszerrel. Pedig csak egy egyszerű hétköznapi tárgy. A tulajdonos története olyan tapasztalatokat és élményeket sűrít, amelyek több generáció gondolkodását is meghatározták. A lemezjátszó alapvető jellegzetessége épp az a feszültség, amelyet kelt: „nyugatinak” lenni „keleten”. És ez be is zárja a tárgyat. Visszafogja a szabadságát. Ez nem látszik rajta első pillantásra, de másodikra már igen.
A másik tárgy tovább szövi ezt a diskurzust. A két lóval húzott, műanyag kis postakocsi egy gyerekjáték Magyarországról a nyolcvanas évekből. Időben és térben is megérkeztünk a kiállítás terepére. De miért érdekes ez a kicsit kopottas tárgy az előző, dizájnoshoz képest? Talán leginkább azért, mert: hamisítvány. Készítője szerint ugyan csak másolat, amely egyedi megoldásokat is tartalmaz, de az eredeti játékrendszert gyártó német PLAYMOBIL erről másként vélekedett. Nézzük a történetet! Schenk Károly műanyagkészítő kisiparos 1978 és 1995 között készítette a PLAYMOBIL alapján figuráit Budapesten. Az eredeti ABS műanyag helyett polisztirolt használt, ami teljesen más színvilágot eredményezett. A szín mellett a figurák megformálásában is voltak különbségek: a végtagok nem voltak mozgathatóak, kicsit más formájú volt az emberkék lábfeje, és védjegy sem volt a talpukon. Schenk viszont saját sorozatokat is tervezett: huszárokat, török és osztrák katonákat, és ismert volt egy Tell Vilmos sorozata is. Újításai miatt a gyűjtők között ma is népszerű, de miután nem volt licence a gyártáshoz, a kilencvenes években betiltották figurái forgalmazását. A gyűjtők történeteiből viszont az is kiderül, hogy ekkor már amúgyis csökkent a forgalmuk: hiszen az eredeti PLAYMOBIL már Magyarországon is megvásárolható volt. Így láthatóvá vált a gyengébb minőség, a kopottabb színvilág és a funkcionális eltérések. Minőség, szín és funkció. Olyan kategóriák, amelyek a rendszerváltást követően Magyarországon is megjelentek a fogyasztás színpadán. Ezek elérhetősége pedig hozzájárult ahhoz, hogy az addig presztízstárgynak számító eszközök mindennapivá váljanak.
A két egyedi példa tágabb összefüggésekre is rámutat: arra, hogy a határ egy olyan térbeli és politikai konstrukció, amely beépül a hétköznapokba, a mentalitásba, a gondolkodásba és az emlékezésbe. Amikor térben a határ már láthatatlan, a tapasztalatokban és a cselekvésekben még mindig érzékelhető. A múzeum pedig egy olyan hely, ahol ezek a történetek tárgyakban sűrűsödnek. Ha kibontjuk és egymás mellé tesszük ezeket a mozaikokat, akkor a politikatörténeti változások mellett kirajzolódik egy másik, a hétköznapokra, az egyéni tapasztalatokra és mentalitásokra épülő világ. A kiállítás e két réteg ötvözésére tesz kísérletet. A történetben Ausztria és Magyarország szomszédsága, határa és határnyitása, a fogyasztási cikkek mozgása és mozgatása a fókuszpont, a következtetések talán mégis túlmutatnak ezen.
A kiállítás 2014. december 12-ig tekinthető meg a bécsi Collegium Hungaricum galériájában. A tárlat főkurátora Valuch Tibor társadalomtörténész. A kiállítás létrehozásában szakmai partnerek voltak: a Magyar Nemzeti Múzeum, a Néprajzi Múzeum, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum és a Nemzeti Audiovizuális Archívum.
Fotó: Popovics Lilla
