Bújócskázó jelentések
KIÁLLÍTÁS
Öndokumentáció, önmuzealizáció és önarchiválás a Munka-művek című kiállítás hívószavai, amelyben a folyamat a koncepció, az alkotás pedig a kontextus.
| Hermann Veronika |
2015-03-06 07:02 |
Arcot adni a névhez
A Budapest Galéria Lajos utcai kiállítótermében látható Munka-művek című kiállítás a vezető szerint olyan alkotók műveit mutatja be, „akiknél különös hangsúllyal jelenik meg a saját alkotófolyamat iránti érdeklődés és az efféle érdeklődés dokumentálásnak igénye”. A kiállításban látható művek közös keresztmetszete, hogy mindegyik egy folyamat állomása, vagy éppen arra reflektál. A mátrix elemei Haász Katalinnak a kiállításban is látható Möbius-vázlataihoz hasonlóan egymásba fordulnak, és minden szögből mást mutatnak. A folyamatszerűség mellett a dokumentáció és a reflexió tudatossága jellemzi a műveket, hiszen az alkotói vagy munkafolyamatba való betekintés, állomásaik megjelenítése korántsem valamiféle intim vagy magamutogató gesztus, hanem nagyon is megtervezett módszertan. Az öndokumentációban a manipuláció is benne van, hangsúlyozta a kiállítás kurátora, Szegedy-Maszák Zsuzsanna művészettörténész, és éppen emiatt nem válik a kiállítás nézője leskelődővé. A párbeszédet nem a látogató, hanem a mű kezdeményezi, s nem titkokat fecsegnek ki, inkább újakat hoznak létre. Az önéletrajzhoz és a naplóhoz hasonlóan ezek a munkák úgy engedik be a nézőt a kulisszák mögé, hogy közben szinte hivalkodnak önnön konstruáltságukkal. Paul de Man belga–amerikai irodalmár Az önéletrajz mint arcrongálás című tanulmányában arra hívja fel a figyelmet, hogy az önéletrajz nem műfaj, hanem alakzat, a megértés olyan modellje, amely elvileg minden szöveg sajátja lehet, s amelyben befogadó és szerző hangja megcserélődhet egy tükrös struktúrában. De Man problematikusnak tartja az önéletrajz meghatározásával kapcsolatban, hogy a referencialitást mennyire igazítják a fikciós elemekhez, mennyire egyértelmű a referencialitás és a lehetségesen fikcionalizált leírás közötti alá- vagy fölérendeltségi viszony. Valóság és fikció ilyetén egymásba fonódása a kiállított munkák értelmezésében is fontos szerepet tölt be.
A király összes embere
A fragmentumok kanonizációja a kiállítási térben bevett gyakorlat, legitim és az újranézés/újraolvasás gesztusát játékba hozó posztmodern praxis. Szerencsére a különféle befogadási gyakorlatok érvényesülnek is a kiállításban, mert nemcsak az alkotófolyamat különféle fázisaival lehet találkozni, de a médiumok maguk is változatosak, akár egy művön vagy folyamaton belül is. Egy adott korszak társadalmi és művészeti kontextusa akkor érthető igazán, ha tisztában vagyunk a különféle technológiák és médiumok társadalomtörténetének jelentőségével. A nyelvi, majd képi fordulat utáni mediális kontextus legfőbb sajátossága a változatosság, az ingerek, imperatívuszok és mentalitások keveredése. „A fotósorozatból összeállított könyv vagy a digitális képek blogon történő, naplószerű dokumentálása a korábbi korok vázlatfüzetének mai változata” – olvasható a kiállítás vezetőjében. Ahogyan az egyes szám első személyű narrátorral előadott szövegek automatikusan referenciális olvasásmódokat implikálnak, s az önéletrajzi vagy naplóregények olvasója hozzáadja az arcot is a névhez, úgy kerül a személyesség a Munka-művek terébe, miközben a néző maga is érzi, hogy a kiállított alkotók ugyanúgy játszanak reflexeivel és automatizmusaival, mint a kurátor. Hogyan olvasható önéletrajzként egy vizuális alkotás? Az autobiografikus szövegközötti kapcsolatokat Brian McHale amerikai irodalmár Postmodernist Fiction című monográfiájában „hide-and-seek autobiography”-nak, vagyis bújócskázó önéletrajznak nevezi. A textuális metaforák mindenképpen meghatározzák az értelmezés irányát, a narratívaképzés kényszere annál erősebb, minél töredékesebb, minél rejtélyesebb egy alkotás. A töredéket befejezni, a romot rekonstruálni akaró törekvés akkor is kínzó vágyként ül a nyugati kultúrán, ha mindeközben a vázlatosságnak, a romosságnak önmagában is narratívaképző szerepe lehet, elég csak a romantikában népszerű töredékműfajokra és romkultuszra gondolni. Humpty Dumptyt a mondóka szerint a király összes embere sem tudta összerakni – ebben a kiállításban ez előny, felhívás a közös gondolkodásra, versengésre, képek és szövegek együttes és asszociatív értelmezésére. A folyamat egyes állomásai nemcsak az egész státuszát vagy annak lényegét kérdőjelezik meg, hanem azt is megmutatják, hogy ezek a kategóriák egymás nélkül milyen kevéssé rendszerszerűek, s csakis egymás feltételezésével olvashatók.
Az egyik legszellemesebb, elméleti és praktikus szempontból is fontos kérdéseket felvető munka Ember Sári Kollázsok (2013) című sorozata. A fénykép méretű, egymás mellé helyezett kollázsok tulajdonképpen fotótervek, más médiumon és más technikával kivitelezve. Egyes darabokon már megszületett fotók ismerhetők föl, míg másokon olyan ikonológiai közhelyek, amelyeket azonnal valamiként – csendéletként, klasszikus portréként – tudunk azonosítani. Hogy teljes legyen a mediális csavar, a kollázsok és a fényképek megtalálhatók a művész honlapján is, így helyezve virtuális térbe azt, ami a valódiban is létezik.
Ha rajzolnék
Felmerül a kérdés, hogy vajon a reflexió, a kutatás és a kontextus együttes jelenléte valamiféle berögzült hierarchia miatt szükségképpen megerősíti-e a dominánsan nyelvi metaforák működését, vagy mindezt inkább a médiumok jól komponált összjátéka okozza. Csiszér Zsuzsi XOXO című installációja egyszerre játékosan és megrázóan bontja szét a verbális és vizuális metaforák közötti határt, miközben a munka egyik része a kortárs közösségi média elemeit is integrálja. A falon látható, négyzet alakú színes olajfestmények az Instagram nevű népszerű közösségi oldal vizuális narratíváját idézik fel, nemcsak a képen felismerhető különféle szűrők (layerek) képiségével, hanem alakjukkal is – az Instagramra csak négyzet alakú képeket lehet feltenni. A képektől jobbra a kiállítótérben egy ágyon szavakkal, mondatokkal teleírt takaró látható, mintha csak Schein Gábor Ha rajzolnék című versének egyik sora valósulna meg a szövegvilágból kiszakadva: „teliszórnám mondatokkal az oldalt, hogy takaród írás legyen.”
Győrffy László Agytörmelék/Brainfuck (1994–2015) című munkája vázlatokkal teleragasztott fal, amely csak látszólag tűnik esetlegesnek: bár a jegyzetlapok, füzetlapok, cetlik és naptárdarabkák már korábbi kiállításokon is szerepeltek, számuk növekszik, a jelenlegi változat pedig a galéria terére készült. A lapokkal teleragasztott falon firkák, alakok, időpontok és telefonszámok is kibogarászhatók, megjelenítve a vázlatosságot, a fecnikben és gondolatokban megjelenő esendőséget, ugyanakkor a tervezést és a kivitelezést is.
A kiállításba kerülve így kanonizálódik a vázlat műalkotásként, a folyamatszerűség pedig véglegesként. A hétköznapi élet töredezettségét, zaklatottságát kifejező munka szó szerint falfirkává alakul át, amely azonban nem a street art műfaját eminensen hordozó graffiti, sokkal inkább a palimpszesztus egymásra íródó rétegeit idézi föl.
Mentés másként
Összetett munka Kristóf Gábor Nagyítás 1:1 című festménye, amely ugyanakkor egy komplett installációvá válik – a Michelangelo Antonioni azonos című kultuszfilmjében szereplő absztrakt, az (amerikai) expresszionizmus formai jegyeit felmutató festményt reprodukálta vagy másolta le, s a falra kiragasztott számítógépes képernyőnyomaton maga a folyamat – az 1:1 arányú, vagyis eredeti méretű nagyítás jelenik meg. A munka az eredetiség sokat tematizált problémáját hasonlóan helyezi a posztmodern kódrendszerébe, mint Jorge Louis Borges Pierre Ménard, a Don Quijote szerzője című novellája: ki a szerző, ha egy másolat másolatáról beszélünk, s egyáltalán, a technikai sokszorosítás és a szerzőség fogalmainak átrendeződése után van-e értelme megtartani a korábbi episztémékben működő, kevéssé fluid kategorizációt?
A megértés jelene jóval kevésbé fontos, mint a megértés jelentése: az egymással bonyolult viszonyban álló interkulturális kódok egy olyan önmagaság felé mutatnak, amely maga is az alkotás lényegi elemeit feszegeti. Koronczi Endre Ploubuter Park című 2014-es videója a folyamatból csinál folyamatot, víz alatt is működő, saját testére szerelt kamerával rögzítve egy vízi installáció elkészítését. A filmen olykor még maga a test is eltűnik, hogy a nézője elfeledkezzen az egész mesterséges jellegéről, egy idő után azonban a képbe mindig belóg egy kéz vagy testrész, amely kizökkent az egységből, és újra széttöri a beavatkozásmentesség illúzióját.
A látogató a kiállításban sétálva nemcsak a munkafolyamatok, alkotói állomások megtervezettségével, a dokumentumok manipulálásának lehetőségével szembesül, hanem saját gondolkodási folyamatainak asszociatív, esendő lényegével is. A bújócskázó jelentések nyomokat hagynak, miközben folyamatosan megsemmisítik és újrateremtik magukat. A befogadás olyan játékát hozzák létre, amelynek nincs győztese és nincs vége.
Képek: Budapest Galéria, fotó: Rosta József
