Az univerzum intimitása
PILINSZKY
A Pilinszky és Fehérvár kiállításban sajátosan keverednek a mikrotörténet és a kultuszépítés egymást olykor látszólag kizáró elemei.
| Hermann Veronika |
2015-09-23 09:11 |
A székesfehérvári Szent István Király Múzeumban október 31-ig látogatható az Izinger Katalin és Pallag Zoltán rendezte Pilinszky és Fehérvár című kiállítás, amelynek témakijelölése – a teremszöveg alapján is – látszólag egyszerű: bemutatni a költő Székesfehérváron töltött bő egy évét a korabeli, általa látogatott helyek, illetve fehérvári társaságát jelentő emberek segítségével. A három teremből álló kiállítás ezt a munkát az emlékezet, önelbeszélés és kanonizáció sajátos gesztusait keverve végzi el, a feldolgozás szempontjából inkább sikeresen, mint sikertelenül.
„Sírása hideg tengelyében áll a fiú”
Pilinszky közvetlenül a halála előtt, 1980-81-ben élt Székesfehérváron, egy lakótelepi lakásban. Előtte is sokszor megfordult a városban, nem függetlenül családi kötődésétől: unokaöccse, Kovács Péter és felesége, Kovalovszky Márta művészettörténészek Székesfehérváron éltek és élnek ma is. Ezért is fontos, hogy markáns szervezőerőként vannak jelen a Pilinszky által megnyitott fehérvári kiállítások szövegei, az alkotók munkái, illetve a kiállítás-megnyitó mint a korabeli társadalmi fél-nyilvánosság eseménye. A tárlat három tematikus egységre tagolódik: az egyik Pilinszky János költői tevékenységéhez, irodalmi munkáihoz és kapcsolataihoz közelít rendhagyó irodalomórát bemutató fényképekkel, illetve neki dedikált kötetekkel. A második a székesfehérvári helyszíneket, eseményeket és a mindennapi élet tereit átlényegítve Pilinszky fehérvári életének topográfiáját mutatja be, a harmadik pedig a kultuszépítés nyelvi és nem nyelvi eszközeivel élve próbálja meg a ma is élő szemtanúk, ismerősök visszaemlékezésein keresztül megépíteni a költő fehérvári identitását, méghozzá úgy, hogy az irodalmi kánonban betöltött pozícióját a kisvárosi hétköznapok világára is átforgató, megélhető én-élménnyé teszik. Ez egyébként viszonylag sikeresnek mondható, leszámítva, hogy a harmadik teremben nem kellett volna vitrin mögé helyezni a költő megjelent munkáit: jelentőségére felesleges ezzel a nem túl eredeti megoldással felhívni a figyelmet, ha pedig az átélhetőséget szeretné erősíteni ez a gesztus, akkor érdemes lett volna a szövegeket – funkciójuknak megfelelően – olvashatóvá tenni. Nem biztos, hogy ez nem tett volna hozzá a kiállítás befogadói élményéhez, hiszen Pilinszky János költészete szikár hangulati líra, amely képes a nyelvben megképződő világtapasztalatot a nem nyelvi környezetre is átsugározni.
A kiállítás ennek ellenére illusztrálja azt a későmodernségben kialakuló, élet és irodalom bipolaritását egymáshoz közelítő paradigmát, amely szerint a szerzőről saját maga és a befogadó által megképzett mítoszok, kultuszok, történetek együttese az életmű elengedhetetlen része lehet. Walter Benjamin híres tételét kölcsönvéve Petőfi D. János is értekezett arról, hogy bizonyos életművekben a költészet összekapcsolódik azzal, amit a költő „kiállítási értékének” nevezhetünk, és amelyet egy hosszabb szövegben érdekes lenne összevetni a korszakra szintén jellemző, Michel Foucault és Roland Barthes nyomán kialakuló, a szerző halálára vonatkozó elképzelésekkel. Pilinszky János önmagában is izgalmas, mostanában talán alulértékelt figurája a 20. századi magyar irodalomnak, s talán az sem véletlen, hogy a róla legutóbb írt kismonográfia nem egy irodalomtörténész, hanem egy nyelvész, Tolcsvai Nagy Gábor munkája.
„mint Karamazov Aljosa, olyan vagy”
Pilinszky fehérvári topográfiáját sokkal inkább a helyszínek, mintsem az én narratívumaiként megjelenő versek tükrében lehet értelmezni. A kiállítás egyik legszellemesebb eleme az egyik fő falra stilizált térkép, amely Pilinszky helyeit mutatja meg a Belváros és a Kígyó utcai lakótelep viszonylataiban – így a múzeumot, a Beles presszót, vagy unokaöccse lakását. Általánosságban elmondható, hogy a kiállításban inkább a város, mint a költő hangsúlyos. Kivétel ez alól talán a középső, kiállítás-megnyitókat bemutató rész, ahol szerencsére sok szöveg, közöttük versek ellensúlyozzák a vitrinbe tett könyveket, és amelyeken keresztül mégiscsak a legjobban érthető ez a szavakat végletesen lecsupaszító, az univerzalizmust az énelbeszélés paradoxonaival keverő költészet. („Senkiföldje egy csecsemő szeme! / E puszta és lakatlan égitesten, / e csillagpuszták roppant és kietlen / fönnsíkjain kallódva egyedűl, / hogy vissza többé soha ne találjak, / úgy eltünök, örökre felelőtlen!”) A nyelv is vizsgálat tárgyává válik, a szemlélődés elemévé, amelyet a jelentős Pilinszky-kötetek vagy ciklusok címei műfajtól függetlenül megerősítenek: a Szálkák, a Szög és olaj vagy a Kráter mind a túlzásnak tetsző, sorsot adó metaforák ellen dolgoznak. Többek között ezért alkalmasak ezek a versek kiállítás-megnyitók szövegeiként is funkcionálni: a magyarázat nem mindig nagyságban, hanem inkább az abban megmutatkozó hiányok alakzatában rejlik. („Nem értem én az emberi beszédet, / és nem beszélem a te nyelvedet. / Hazátlanabb az én szavam a szónál! / Nincs is szavam. / Iszonyu terhe / omlik alá a levegőn, / hangokat ad egy torony teste.”) Schaár Erzsébet, Kondor Béla, Szenes Zsuzsa vagy Ország Lili alkotásai mellett jól működnek ezek a szövegek, és jól működik a tér tapasztalata is. Pilinszky legjobban sikerült verseiben az én örvénylése, lezárhatatlan turbulenciája figyelhető meg, sokszor egymást kizáró képek és jelentések mozgásban tartásával. („Te volnál, kit megöltek és / én lennék, ki megöltem?”) A költői én egy teljes jelvilág része, a kérdés és a feszültség pedig majdnem mindig az „én” rendszeren belüli pozíciójából adódik. Mintha egy átvérző háló rácspontjai lennének ezek a szövegek, amelyekben a költői én kedvelt identifikációs kategóriája logikus módon lesz az öregarcú kisfiú: ez különösen a késői, ezáltal a fehérvári évhez jobban köthető versekben válik erőteljessé. („Ingem, akár egy tömeggyilkosé / fehér és jólvasalt, / de a fejem, akár egy kisfiúé / ezeréves és hallgatag.”) A II. világháború tapasztalataira reagálva az európai szellemtörténet éppen akkor tette meg az etikát újra prima filosofiává, amikor az Újhold-kör a későmodernség poétikai fordulatát hozta – Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky a költészetben, Mészöly Miklós a prózában.
Pilinszky verseinek elsődleges nyelvi tapasztalata, hogy a másik akkor is jelen van, amikor minden az elbeszélői én jelenlétét igazolja. Ez az én ugyanis a másik létében való elmozdulásban, illetve a másikhoz való odafordulásban látja meg saját magát, még akkor is, ha a másik adott esetben csak az önmegszólításban jön létre. („az este nem lel senki rád, / az este sírva, késve, / hiába járják pitvarod, / csak én látlak. Vagy én se.”) Mindezt a katolikus szimbólumrendszer és a megélt vallásosság is alátámasztja. A Pilinszky által evangéliumi esztétikának nevezett rendszer a keresztény alapokat a zsidó-keresztény filozófiai hagyomány és művészettörténet csomópontjaival ötvözte, miközben állandó és keserű párbeszédben állt a traumatizált tapasztalat, illetve a 20. századi történelem okozta sérülések után keletkezett válsággal. („Kit mindenétől üresen / talált a szörnyű kegyelem, / megsemmisülten, mielőtt / a semmi habjaiba dőlt!”)
„Túlhevített virágcsokor”
Az irodalmi kultusz esetében – így ebben a kiállításban is – fontos kérdés, hogy vajon a kultusz olvastatja a szöveget, vagy a szöveg alakítja a kultuszt. Pilinszky János fehérvári életének bemutatásakor az előbbi stratégia valósul meg, a visszaemlékezők az interjúkban a nagy költő és a hétköznapi szomszéd/barát/családtag képzeteit keverik. A szomszédok – Fekete Zsuzsa gyermekpszichiáter és Zsadon László állatorvos – a fehérvári barátok, például Takács Imre és Pinke Miklós, vagy éppen a már említett családtagok, Kovács Péter és Kovalovszky Márta kellő tisztelet mellett próbálják feleleveníteni a hétköznapi epizódokat, amelyeken keresztül nemcsak Pilinszky esendősége, hanem a város korabeli mindennapjai is megmutatkoznak. Ez persze nem baj, hiszen a kiállítás apropója mégiscsak egy helytörténeti epizód új kontextusba helyezése. A költő furcsa, rejtőzködő jelenléte pedig valóban fontos része a helyi folklórnak. Szomszédja volt például az én általános iskolai tanító nénimnek is, aki ezt még akkor is elmesélte, amikor Pilinszky már több mint tíz éve halott volt. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ki lehet ő – szerencsére ez azóta megváltozott.
Fotók:http://www.szekesfehervar.hu/index.php?pg=news_152468#_
