A panteon, Tussaud és Bond
Kiállított hősök
A világ az új Bond film lázában ég. Minden apró hír szenzáció. De vannak olyanok, amelyek továbbgondolásra is érdemesek. Tegnap egy ilyenre bukkantam: Bond a múzeumban. Megosztom.
| Frazon Zsófia |
2012-10-30 08:30 |
Egy tegnapi MTI hírben olvastam, hogy a bécsi Madame Tussaud panoptikum új alkotással készült a 23. Bond film, a Skyfall ausztriai bemutatójára: a viaszbábú Daniel Craig angol színészt ábrázolja James Bondként. A bábun az elmaradhatatlan fekete szmoking, csokornyakkendő és fehér ing látható. Arabella Kruschinski, a bécsi viaszbábu-múzeum igazgatónője nyilatkozata szerint az ábrázolás A Quantum csendje című, 2008-as Bond-mozi alapján készült, ugyanis annak egyes jeleneteit Ausztriában, a vorarlbergi Bregenzben és Feldkirchben forgatták. De nem ez az első Bond-figura, ami a panoptikumba került: a bécsin kívül a világon öt másik Tussaud-panoptikumban (Londonban, Hollywoodban, Amszterdamban, Las Vegasban és New Yorkban) is ki van állítva Daniel Craig viaszosan csillogó mása.
De mi közünk nekünk ehhez az egészhez? Bevalljuk, vagy nem, jártunk már viasz-múzeumban, vagy nem, szeretjük vagy nem, egy dolgot semmiképp nem feledhetünk: ez nemcsak egy ócska kis másolatgyűjtemény, rengeteg látogatót vonz, sokakból vált ki érdeklődést, csodálatot, vagy akár felháborodást. Ez utóbbira talán a legemlékezetesebb példa, amikor a berlini Tussaud-múzeumban 2008-ban egy látogató egyszerűen lefejezte Hitler élethű figuráját már az első nap: az ellen tiltakozott (hangsúlyozták a híradások), hogy a náci vezér szobra Berlinben a kiállításra került. És ez sem egyedi eset, hiszen a londoni viasz-múzeumban 1993 óta kiállított náci vezér szobrát már több alkalommal érte atrocitás. A miért? egyfelől nagyon egyszerűen is megválaszolható: a „rongálók” helytelenítik, hogy egy intézmény szobrot állít egy tömeggyilkosnak. Ezzel jóérzésű emberként könnyen egyetérthetünk. De van erre bonyolultabb válasz is, ami távolabbra tekint: a panteonisztikus eszme 18. századi átalakulásáig és popularizálódásáig.
Az antik panteon
A panteon (pantheion) mint építészeti és képzőművészeti struktúra az antik hagyományokban gyökerezik: eredetileg a tizenkét olimposzi isten szobrának méltó elhelyezésére épített fedett, oszlopos csarnokot jelölte, majd uralkodók, hadvezérek, hőstetteket végrehajtó, nagy gondolatokat megfogalmazó emberek szobrainak és hamvainak elhelyezését szolgálta. Kultuszhelyként, síremlékként és emlékhelyként is működött. A panteonban tartott ünnepek és megemlékezések egybekapcsolták a tisztelet, az emlékezés, a mítosz/vallás és a rítus fogalmait és gyakorlatát.
De a panteon a bemutatás, a display alternatív formája is: amelyben a hősökről készült művészileg megformált alkotások mellett nagy üres terek állnak rendelkezésre az ünnepek és a rítusok lebonyolítására, a hely kollektív használatára. A helyek és az emlékezés összekapcsolása Pierre Nora francia történész alaptézise. A helyet, ahol az emlékezés megtörténik, ahol az emlékezet alakot ölt, lieu de mémoire (emlékhely) fogalommal írja le. Az emlékezetnek és emlékeztetésnek erős helyhez kötődése modern jelenség: a modern világban az emlékezet-hagyomány már nem magától értetődően elérhető, hanem szükséges megteremteni működéséhez azt a történelmi környezetet (milieux d’histoire), ami mozgásba lendíti.
Képlékenyebb forma
De ugorjunk egy nagyot időben! A 18. századtól egyre erősödő európai nemzeti identitások új formát teremtettek: a nemzeti hősök panteonját. Például a londoni Szent Pál Katedrális és a Westminster Apátság, az angol mintára létrehozott francia Emlékművek Múzeuma már modern formában kapcsolták egybe a kollektív kulturális emlékezetet az építészeti és művészi struktúrákkal. A 18-19. századi panteonisztikus tereket a nemzeti ősök és hősök szobrainak, képeinek, hamvainak és emléktábláinak elhelyezésére hozták létre Európa szerte. A nemzeti panteon a nemzeti történelem új politikai projektje lett, amely antik hagyományokon alapult, mégis nemzeti karakterén keresztül elsősorban a patriotizmus kifejezését szolgálta, építészeti, szobrászati és festészeti eszközök alkalmazásával. Viszont a 18-19. század fordulóján a panteonizáció és a nemzeti hősök kultusza más irányba is elindult: popularizálódott, a hősök és példaképek „képlékenyebb” formájának megvalósításával.
Erre példa Marie Tussaud (1761-1850) ötlete alapján létrehozott viasz-múzeum: amely ugyanabban a társadalmi és politikai mezőben jött létre Londonban, mint a nemzeti hősök (uralkodók, tudósok) kultusza, mégis egészen más hatással bírt. Madame Tussaud létrehozta a viasz-múzeumot, amelyet az angol történelem élethű figuráival népesített be, majd a kiállítást megnyitotta a széles látogatóközönség számára. Történelmi attrakcióját soha nem nevezte panteonnak, helyette a Grand European Cabinet of Figures és a Collection of Distinguished Characters körülíró megjelöléseket alkalmazta. Viszont az alkotások és az elrendezés panteonisztikus karaktere már a korabeli sajtónak is szemet szúrt: a The Times 1841. május 11-i beszámolójában Walhalla templomához hasonlítja Madame Tussaud múzeumát.
Az elemző tekintet számára egyértelmű: Madame Tussaud kollekciója a nemzeti panteon modern, a korszak fogyasztói igényeit kiszolgáló alternatívája. A kiállítótérbe állított, kosztümbe öltöztetett modern viasz-szobrok gyorsan népszerűvé váltak, mára pedig a nemzeti karakter mellett a posztmodern celebkultúra ikonjai is szerepelnek benne.
Bond Londonban otthon van
Londonban a nemzeti panteonépítés egyszerre több szinten is megvalósult: a Szent Pál Katedrális, a Westminster Apátság, a ma is önálló gyűjteményként működő Nemzeti Portré Galéria mellett Madame Tussaud viasz-múzeuma is helyet talált magának a nyilvánosságban, hogy együtt fejezzék ki a 18-19. századra megerősödő és intézményesült nemzeti/hősi identitást – annak elit és populáris változatát.
A viasz megmunkálásával olyan élethű figurák jelentek meg, amelyek a reprezentációba új elemet emeltek: az illúziókeltést. A viasz képlékenysége a figurák könnyű elkészítését tette lehetővé (például a márványhoz képest), ami a kész mű szimbolikus jelentéséből automatikusan kikapcsolta a nemes anyagból is áramló hatalmat és az erőt. Az ismert hősök viasz szobrai Madame Tussaud populáris panteonjában szinte életre keltek, a prezentáció pedig már nemcsak a tiszteletre és a tekintélyre, hanem a minél pontosabb replikára és az illúzióteremtésre épült. Így már az is jobban érthető, hogy hol az indulat és az atrocitás helye a történetben. És persze: a rajongásé.
Daniel Craig immár nemcsak három Bond-moziban, hanem hat Tussaud-múzeumban is látható, a megszólalásig hasonló, élethű formában. Most, hogy a Skyfallban elbúcsúztunk M-től, kíváncsian várjuk a folytatást.
