Tiltott mondat: ott így csinálják
Valódi emberekről igazi történeteket
A Tropenmuseum Junior nyerte el a Gyermekmúzeum Díjat. Elgondolkodtató: Magyarországon miért nincs gyermekmúzeum?
| Szeljak György |
2012-04-27 00:21 |
Ez év márciusában első alkalommal adták át a European Museum Academy és a főként európai gyermekmúzeumokat tömörítő szövetség, a Hands On! International által alapított Gyermekmúzeum Díjat. A kuratórium felhívására 28 európai és ázsiai múzeum nyújtotta be pályázatát. A zsűri elsősorban a 14 évesnél fiatalabb gyerekeknek rendezett kiállítások és programok kreativitását, valamint az olyan innovatív ötleteket értékelte, amelyek segítenek megváltoztatni a nemzeti és nemzetközi múzeumi gondolkodást, gyakorlatot.
A díjat az egyik legrégebbi hagyománnyal rendelkező európai gyermekmúzeum, az amszterdami Tropenmuseum Junior nyerte el. A zsűri indoklásában méltatta programjaik kreativitását és hatékonyságát, kiemelte, hogy munkamódszerük évek óta modellként szolgál a világ számos múzeumának, ahol arra törekednek, hogy a gyermekek közvetlen, izgalmas és emlékezetes tapasztalatot szerezzenek.
De mi is ez a múzeumi filozófia és munkamódszer, amit a patinás amszterdami etnológiai múzeum múzeumpedagógusai ma már interaktív oktatási programként is bemutatnak? Az 1975-től működő Tropenmuseum Junior szervezetileg része az 1864-ben alapított múzeumnak, viszont önálló kiállításokat és programokat szervez, sőt, külön gyűjteménnyel rendelkezik. Évente legalább 30 ezer látogatót fogad, fő célközönsége a 6-13 éves gyerekek, de már 4 éves gyerekeknek és felnőtteknek is rendez speciális eseményeket. Foglalkozásain csak csoportosan lehet részt venni. Hétköznap iskolai csoportok keresik fel, az összes programhelyüket jó előre foglalt. Hétvégén és ünnepnapokon családok, egyéni látogatók számára rendeznek programokat, ezek átlagosan 80%-os látogatottságúak.
„Etnográfiai múzeum vagyunk, amely emberekkel foglalkozik. Ezért a csak tárgyi gyűjteményre alapozott hagyományos megközelítés nem elég. Mi több, gyermekmúzeum is vagyunk. Ezért a látás és a hallás szintúgy nagyon fontos, mégsem elegendő. A téma akkor elevenedik meg, ha a gyermekek is aktív részesei lesznek a kiállításnak” – írja Mariëlle Pals, a múzeum vezetője az intézmény honlapján. A munkatársak vallják, hogy az igazi megértés az aktív részvételből adódik. A múzeumnak mentálisan és érzelmileg is inspirálnia kell a holland gyerekeket, hogy érdeklődőek és nyitottak legyenek a különböző kultúrák iránt, és toleráns világpolgárokká váljanak egy multikulturális országban.
A kiállítás nem cél, csupán egy eszköz
Programjaikat a két és fél évente cserélődő kiállításaik köré szervezik. A múzeumpedagógusnak 
azonban itt nem egy felnőtteknek épült kiállításhoz kell olykort vért izzadva hozzápászítani a saját programjait. Már magát a kiállítást is múzeumpedagógiai célból és módszerek alapján építik meg.
A múzeum filozófiájának megértéséhez az egyik lehetséges út, ha megnézzük, milyen elvek alapján állítják össze a gyűjteményüket, majd a kiállításaikat. Az induláskor, 1975-ben még nem volt tárgyi gyűjteményük. Az anyamúzeumtól ugyan kaptak kölcsön tárgyakat, de erre nem alapozhatták munkájukat. Részben azért, mert a múzeum ritka, értékes tárgyait a gyerekek nem vehették a kezükbe. De ennél is nagyobb problémát jelentett, hogy a múzeumba került tárgyak közül csak nagyon kevésnek volt meg a részletes élettörténete. Nem lehetett például azonosítani, hogy egy maszkhoz milyen ruha társult, ki készítette, viselte, hol, milyen zenére táncoltak benne, hogyan került a múzeumba. „Ezek nélkül az információk nélkül e tárgyak halott dolgok, és nem használhatók a programjainkban” – jelentette ki Liesbet Ruben, a múzeum egyik oszlopos tagja, egy 2004-es műhelybeszélgetésen.
Valódi emberekről igazi történeteket
„A múzeumnak valódi emberekről igazi történeteket kell elmondania” – tette még hozzá. Távol áll tőlük, hogy sztereotip kijelentéseket tegyenek más kultúrákkal kapcsolatban, irtóznak az olyan 
mondatoktól, hogy „az emberek ott így csinálják”, „ők ebben különböznek tőlünk” vagy „ez az ő hagyományuk”. Az érdeklődés felkeltése és a megismerés során nem a különbségből, hanem a hasonlóból indulnak ki, az idegenség ismerőssé válásában pedig a személyes történeteknek szánják a legnagyobb szerepet. Ezeknek a valós történeteknek a láncolatából állnak össze a kiállítások. És tegyük hozzá, mindez nem csak egy múzeumi gyakorlatnak, hanem egy sikeres integrációs politikának is lehet az alapja.
A személyes történeteket hordozó tárgyakat viszont össze kell gyűjteni, nem elég egy raktár polcairól leemelni. Ezért 1980-tól az egyes kiállításaik előkészületeihez terepmunka társul, ami lehetőséget ad a tárgyak életének és használati kontextusának a közvetlen megismerésére, rögzítésére. Ez adja a tárgyak valódi értékét, ez az, ami unikálissá teszi őket.
A bolíviai indiánokról rendezett kiállításuk (1997–2000) tervezése idején például a múzeum munkatársai részt vettek az egyik legfontosabb andoki ünnepség, a tinku előkészületein, és 
rögzítették az eseményeket. Helyben megcsináltatták az ünnepen használt öltözeteket, hangszereket. Minden lehetséges információt összegyűjtöttek a ruhák és díszek szimbolikájáról, magukról a készítőkről és az ünnepről, hogy a múzeumban harminc gyereket helyesen fel tudjanak öltöztetni. Emellett felkértek egy helyi tánckoreográfust, hogy a múzeumi terükbe koreografáljon meg egy ünnepi táncot. Ezt a múzeum munkatársai filmre vették, majd ez alapján Amszterdamban a saját segítőikkel tanították be a táncot a gyerekeknek.
Gyakran a terepmunka tapasztalatai jelentik azt az élményanyagot, amit aztán közvetlenül átadnak a programok során, sőt kiállításaik egyes történeteit olykor maga az élet írja meg. A múzeum munkatársai 1999-ben Ghánában készítették elő új kiállításukat az Ashanti Királyságról. Ott tartózkodásuk alatt váratlanul meghalt az uralkodó, 2. Otumfuo Opoku Ware, és ők is részt vehettek a temetési szertartásokon. A kiállításban ezért berendeztek egy gyászszobát. Az iskolai programokban pedig 10-12 éves gyerekeknek kitaláltak egy történetet, mely szerint ők a palota zenészei, táncosai, és nekik kell megtanítaniuk a külföldön nevelkedett új királyt az ashanti hagyományokra. Az új király szerepébe általában a tanárok kerültek, de egyszer valóban az új ashanti király, Osei Tutu látogatta meg a múzeumot, és vállalta, hogy eljátssza a saját szerepét.
A tárgyi gyűjtemény nem elég
A tárgyi gyűjtemény önmagában nem elégséges – ez egy újabb, a fentiekből logikusan következő sarokköve a filozófiájuknak. A kiállítások nem önmagukban, a tárgyak, installációk által léteznek, hanem a múzeumpedagógiai módszerek alapján megvalósuló foglalkozások, performanszok során kelnek életre, amelynek ugyanúgy integráns részei az egyes kultúrákhoz köthető történetek, dalok, táncok, zenék, ételeket, italok. A szellemi örökség bemutatása nélkül a tárgyak talán szép művészeti kollekciót alkothatnak, de jórészt értelmezhetetlenek maradnak a gyerekeknek – teszik hozzá.
1995 és 1997 között rendezték meg például az ausztráliai őslakosokról szóló kiállításukat. Egy harminc éve közöttük kutató antropológus vezetésével meglátogattak egy őslakos családot, és megkérték a család tagjait, hogy egy kéregpapírra fessék le közölhető mítoszaikat a holland gyerekeknek. Miután lefestették, el is táncolták és énekelték a történeteket, amit a múzeum munkatársai rögzítettek. Ezek aztán a múzeumpedagógiai programok szerves részévé váltak.
A múzeum honlapján benyomást kaphatunk az 1975 óta megrendezett kiállításaikról. Elsőként a témák aktualitása és a társadalmi problémák iránti érzékenységük tűnik fel.
Már a második kiállításukon (1976–77) a gyarmatosítók és a gyarmatosítottak viszonyát mutatták be, középpontba állítva Suriname egykori holland gyarmatot. Az 1980-as évektől pedig előtérbe kerültek a saját társadalom „idegenjei” és a multikulturális társadalom témái. 1981-82-ben Sokan élnek Hollandiában címmel az országban élő török, surinami és cigány emberek életét mutatták be. 1983-85 között a hollandok és az „új hollandok” viszonya került a középpontba, majd a következő évben a hongkongiakat és kínaiakat mutatták be. Az ezt követő évektől kerültek érdeklődésük középpontjába a távoli kultúrák. Egy szenegáli sagna család, ausztráliai őslakosok, bolíviai indiánok, a ghánai ashanti kultúra, Bali-szigetének vallása, Irán, majd India következett, jelenleg pedig Kína van soron.
A youtube-on megtekinthető, izgalmas összefoglalókból jól látszik, hogy a programokon és kiállításokon nyoma sincs az archaizálásnak. Nem az ősit és érintetlent keresve próbálnak értékeket felmutatni, hanem a jelenkori kultúrákat mutatják be, a maguk valóságával, társadalmi problémáival. Az egyes kultúrákat bemutatásához előszeretettel alkalmaznak az adott országból érkezett vagy bevándorolt szakembereket, önkénteseket.
„A gyerekek a valóságban élnek, egy olyan világban, ahonnan a távoli világok csak egy egérkattintásra vannak, köszönhetően az utazási és a globális kommunikációs csatornáknak” – írja Mariëlle Pals. A Tropenmuseum Junior nem akarja a gyerekeket egy feltételezett gyermekvilágba elhelyezni. A gyerekeket maga az élet érdekli, ezért a múzeumi témák nem lehetnek „gyerekesek” és a történet szereplőjének sem kell mindenáron gyereknek lenni. Mindez azt sugallja, hogy komolyan veszik őket.
Bollywood és kínai életerő
A fentiekre jó példa a 2006 és 2009 között megrendezett Bombay Star kiállításuk (video), ahol a 17 milliós indiai metropolisz életét jelenítették meg a felépített kortárs installációk között. Az ellentétek városát, ahol bollywood-i sztárok pompás házaitól nem messze laknak kunyhóikban a szeméttelepeken guberáló, nincstelen családok. A program során a gyerekek ebbe a sokarcú, 
szélsőséges városba csöppentek. Láthatták a szegénység és gazdagság kontrasztját, a gyerekmunkát, a bombay-i mindennapokat. A várost személyes történetek, zenék, énekek, tárgyak, szagok hozták közelebb. Megismerték Gauri, az egylábú Bombay-i lány történetét, aki fogyatékossága ellenére tehetséges táncos, és az álma, hogy egyszer bollywoodi sztár legyen. Kipróbálhatták a tömegközlekedés mását, az ablakon kitekintve látták, amit a Bombay-i utazók nap mint nap megtapasztalnak. Beszállhattak a riksába és a helyi taxiba. Szárit próbáltak, indiai ételeket és italokat készítettek, hennát festettek, virágokat fűztek, áldozati ajándékot adtak Ganésának. Közösen megtanulták egy bollywoodi film táncbetétjét, majd a szereplésükről készült filmet a múzeum beleillesztette egy Indiában előzőleg erre a célra forgatott videóklippbe. A gyerekek pedig megnézhették a múzeum vetítőtermében, amint igazi Bombay-i sztárokká váltak, és haza is 
vihették a felvételt.
Legutóbbi, ebben az évben még látható kiállításuk Kínát mutatja be, témáját az életerőt, életenergiát jelentő chi fogalom köré szervezték (video).
Egyetlen üvegvitrinbe helyezett tárgy sincs, itt a gyerek kerül a középpontba – hirdeti provokatívan a kiállítás leírása. A tárlat egy dinamikus, megújuló 21. századi Kínát mutat be a gyerekeknek. A látogatás során megtapasztalhatják a saját életerejüket, miközben kipróbálják a kung fu-t, a tai chi mozdulatait, a kalligráfiát gyakorolják, teáznak, kínai ételeket főznek, agyagszobrokat készítenek. Megtanulják az étkezéshez kapcsolódó rituálékat, majd önfeledten énekelnek egy karaoke bárban.
Nagyon kellene már nekünk is egy ehhez hasonló hely!
Fotók: www.tropenmuseum.nl
