„A fényképező sámán”
SZÖUL
Kim Soonam, 2006-ban elhunyt koreai fotós az ázsiai sámánizmus hagyományát bemutató fényképeiből nyílt izgalmas tárlat a Koreai Néprajzi Múzeumban. Helyszíni jelentés.
| Gebauer Hanga Klára |
2016-07-07 07:42 |
Kettős cél vezette Hyeongju Kim kurátort, Kim Soonam (1949-2006) áprilisban, a Koreai Néprajzi Múzeumban nyílt kiállításának megrendezésénél. Egyrészt annak az értékes fotóanyagnak a bemutatása, amit a tíz éve elhunyt fotográfus családja bocsátott a köz javára azzal, hogy a Koreai Néprajzi Múzeumnak ajándékozta a fotós 170 630 negatívot tartalmazó hagyatékát. Másrészt az adományozás népszerűsítése, a tudatosság növelése annak terén, milyen alapvető fontosságú a kultúra megőrzése és terjesztése szempontjából a múzeumok számára történő tárgyi adományozás, amelyek aztán nem raktárak mélyére kerülnek, hanem számos formában hasznosulnak.
A két és fél hónapig látogatható tárlat száz kiválasztott képen mutatja be, hogyan látta és örökítette meg Kim Soonam az ázsiai sámánizmus hagyományát. Sajtófotósként az 1970-es évektől kezdve haláláig dokumentálta a fokozatosan eltűnő koreai népi kultúrát, különös tekintettel a sámánok személyére és az általuk vezetett változatos szertartásokra. Az 1990-es évektől kiterjesztette érdeklődését más modernizálódó ázsiai országok hagyományainak megörökítésére is. Noha elsősorban fotográfus volt, antropológiai módszerekkel és érdeklődéssel közelített témáihoz. Fényképezőgépei mellett utazásain elmaradhatatlan tartozékok voltak gyűjtőfüzetként használt nagyalakú zsebnaptárai, amelyekbe a felvételek mellé alapos szöveges feljegyzéseket készített. Ezek a kiállítás kurátori munkájához és a későbbi kutatók számára is nagy segítség a fotók közötti eligazodásban, azok alaposabb megértésében. Fotózásai során napokat, heteket töltött el együtt az adott közösséggel. Számos esetben addig nem fogott fényképezőgépet, amíg meg nem ismerte jobban a közösség tagjait. Hagyta magát bevonódni a megörökített emberek életébe, számos interjúban hangsúlyozta, felvételei azért tudják hitelesen visszaadni az emberi sors legmélyebb negatívumait és pozitívumait, mert ő maga is átélte alanyaival együtt az örömöket és szenvedéseket, együtt sírtak és nevetettek, nemegyszer akár a képkészítés hátrányára is. Fontosabbnak tartotta az embert a fotóknál, ugyanakkor küldetésének érezte, hogy képein keresztül minél több információ maradjon meg az eltűnő hagyományokból. Noha ő fotósként volt jelen a szertartásokon, annyira közeli kapcsolatban volt a sámánokkal, annyira részévé vált rítusaiknak az évtizedek során, hogy az emberek őt is sámánként emlegették, a "fényképező sámán".
A fotókiállítás látogatóinak át kell lényegülni, belehelyezkedni Kim Soonam dinamikus, odaadó, megfigyelő, karakteres egyéniségébe. Ehhez a kurátor számos segítséget ad, több szimbolikus átjáró is szolgálja a látogató fokozatos át- majd visszalényegülését a kiállítás folyamán. A forgalmas előtértől széles szalagokból álló, enyhén áttetsző szövetfüggöny választja el a kiállítás első terét. A légies anyag kívülről hívogat, belülről intimitást teremt. A térelválasztón áthaladva félhomályba, csendbe, nem fotókhoz, hanem magához a fotóshoz érkezik a látogató. Kurátori szándék, hogy noha van fotó Kim Soonamról, az itt ne jelenjen meg. Legyen fokozatos a találkozás az alkotóval. Lassan ismerje fel, fedezze fel a világot, amelyben élt és munkálkodott. Három emblematikus tárgy vetíti elénk a főszereplőt: a fényképezőgép, amely a munka és hivatás; a tradicionális koreai lószőr kalap, amely számos esetben a férfi sámánok rituális viseletének fontos eleme, Kim Soonam számára az azonosulás, a kívül állóság megszüntetése; valamint a napló, a kutatás megjelenítése.
A kurátor kezdetektől fogva a háttérben marad. Nem irányít, nem magyaráz. Mindössze három rövid megjegyzés erejéig szólal meg a kiállításban, egyébként kettesben hagyja a látogatót a fotóssal. Idővonalon felvázolt életrajzát maga mondja el vele készült interjúkból kiragadott idézeteken keresztül. A személyességgel kézen fogott látogatót mindkét végén tükrökből álló folyosón vezeti a fotós saját mondatival a falon a fotókhoz. A tükrök segítségével nem egyszerűen saját magával találkozik az ember, hanem megsokszorozott, végtelenített önmagával, ritmusossággal, amelyben mindig visszatér önmagához, a kezdethez. Kurátori szándék szerint ugyanis ez a második átlényegítő kapu már az élet ciklikusságára, az önmagunkba való visszatérésre is rá kívánja irányítani a figyelmet.
Így érkezünk meg a kiállítás három nagy témája közül az elsőhöz, amely egy első látásra feloldhatatlan ellentmondással fogad: Halál – az élet kezdete. A sámánok által bemutatott halotti rítusok alapvetése, hogy a halál egyben az élet kezdete is mind az eltávozott (aki megkezdi túlvilági életét), mind pedig a hozzátartozók számára, akiket a szertartások fokozatosan átvezetnek a gyászidőszakon, amely után számukra is új élet kezdődik.
A folytonosságra építkezve a kiállítóteret átlósan elválasztva következnek az élet, a mindennapok megküzdéséért (gyermekáldás, jó termés, szerencsés halfogás, egészség, hosszú élet stb.) végzett szertartások fotói. Térben a kettő között, a terem közepén kapott helyet a harmadik nagy egység, amely a sámán személyére, mint a két világ közötti közvetítőre fókuszál.
A kurátor az egész kiállításban játszik a térrel, az anyagokkal, a bemutatás formáival. Az egyes egységek képei megjelenésükben is elválnak egymástól, némelyik habkartonra kasírozva, némelyik keretben került a falra. A kurátor, Hyeongju Kim arra is kísérletet tesz, hogy a természetéből fakadóan két dimenziós fotókiállítást kimozdítsa a függőleges síkból és polcra helyezve a képek egy részét, megdöntve, három dimenzióban mutatja be azokat. Az egy légterű nagy kiállítótermet kis kamrákkal tagolja, ahol egy-egy kiemelt témának teremt bensőséges, saját teret. Néhány finoman elrejtett kód segíti a látogatót a tájékozódásban; például a színes (minden, Koreán kívül készült felvétel esetében) és fekete-fehér (minden, Koreában készült felvétel esetében) képek következetes alkalmazásával; vagy keretezett képek esetében az üveg használatával, ahol az üvegezett képek a vintage fotókat jelölik, míg az üveg nélküliek az új nagyításokat. Néhány felvétel mellett falba süllyesztett táblagépen az adott fotóhoz tartozó videofilm jelenik meg, amelyek korábban, egy másik adományozó ajándékaként kerültek a múzeum tulajdonába.
Felvételei és idézetei mellett Kim Soonam saját hangján is megszólal a kiállításban régi hangfelvételekről. Útjai során rendszerint több géppel fényképezett, párhuzamosan készített felvételeket negatívra és diapozitívra. Ez utóbbiakat ismeretterjesztő előadásokon vetítette. Ezeknek az előadásoknak a hangulatát idézi meg egy diavetítővel folyamatosan vetített, képes előadás, ahol felvételről a szerző mesél képeiről.
A képeket elhagyva egy újabb tükrös helyiségen haladunk át, hogy ismét megtörténhessen a szembenézés, megsokszorozódás, átlényegülés, majd az utolsó falsíkhoz érve szembe találjuk magunkat a fotográfussal, felnagyított fotójával, amely a kiállítás elején megismert attribútumaival együtt, sámánszertartás résztvevőjeként, táncolva ábrázolja. Ezzel a képpel búcsúzik a kiállítástól a látogató, átlépve a textilfüggönyön, a sámánok világából a hétköznapokba.
A látogatóval való gondos foglalkozás egyetlen negatívuma a koreaiul nem beszélők számára érzékelhető, ugyanis néhány mondaton kívül semmilyen információ, szöveg nem jelenik meg más nyelven.
Kim Soonam felvételeiből katalógust jelentetett meg a Koreai Néprajzi Múzeum, amelyben a kiállított képeken kívül bővebb válogatás jelenik meg a nagy mennyiségű adományból. Valamint a rendezők gondoltak azokra az érdeklődőkre is, akik személyesen nem tudnak eljutni a múzeumba, számukra egy 200 képes válogatást állítottak össze, amelyet virtuális kiállításként lehet megtekinteni. A felvételek digitalizálása folyamatban van, Kim Soonam összes fotója hozzáférhető lesz a Koreai Néprajzi múzeum honlapján.
Enteriőrfotók: Gebauer Hanga Klára
