Körkörös idő
KIÁLLÍTÁS
Ország Lili életmű-kiállítása a Magyar Nemzeti Galériában.
| Götz Eszter |
2016-12-22 08:31 |
A téglafal előtt álló magányos kislány képe, amely felnagyított plakátként bevezeti Ország Lili kiállítását a Nemzeti Galériában, nem jelkép, nem képi idézet, nem is egy motívum kiemelése, hanem maga az életmű esszenciája. Térből és időből kivett pillanat, metafizikai állítás. Önarckép a címe, de akár egy évszázad portréjaként is láthatjuk.
Önarckép (Kislány fal előtt) (1955 olaj, vászon 35 x 56 cm)
Győr Megyei Jogú Város Önkormányzata, Vasilescu-gyűjtemény
A tárlat ezzel a képpel indul és az ötvenvalahány műből álló Labirintus-sorozattal zár. A két pont között húrként feszül ki egy olyan festői világ, amely az első pillanattól az utolsóig ugyanazt a kérdést járta körül: az emberi emlékezet működését. Ország (akkor még Oesterreicher) Lili egy ungvári zsidó család egyetlen lánya, tizennyolc évesen ugrott ki anyjával együtt az Auschwitzba indított marhavagonból. Életben maradt, de az a halál felé tartó hosszú pillanat, amit a téglagyári gyűjtőhelyen, majd a vagonban átélt, soha többé nem múlt el benne. Ugyanazzá az időtől független létélménnyé vált benne, mint amit Pilinszky János fogalmazott meg egy Auschwitzba induló menetről készült fotó kapcsán, húsz évvel a holokauszt után. Pilinszky ezt írta a sárga csillagos asszonyról, aki 1942-ben egy palánk előtt vonult a menetben: „... elengedhetetlenül fontos dolgot kell még teljesítenem 1942 őszén Lengyelországban, egy meszelt palánk előtt.” Ország Lili a gyermekkor és a felnőttkor határán kapta az alapélményt, és amit abból merített, majd tovább tágított egy egész korszak létállapotává, azt konzekvens módon, a legmagasabb fokú alkotói szabadsággal dolgozta fel élete végéig. A holokauszt-élményből bezártság-élmény lett, egyre áthatolhatatlanabb falként záródott rá az ötvenes-hatvanas évek Magyarországa. A megállt időben megszűnt a tér, elmosódott vagy elhallgatódott a múlt, aminek a nyomaiba kapaszkodott. Élete végén maga építette föl a falait, a Labirintus mágikus hatású képeivel.
Labirintus. Ikarosz, 1974–1975 (olaj, farost 100 x 100 cm)
Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
A saját kora nemigen tudott mit kezdeni vele. Rövid, alig ötvenkét évig tartó élete során egyetlen hivatalos elismerést sem kapott, és bár tudták, hogy kivételes művész, itthon is, külföldön is rendszeres kiállító volt, de igazi jelentősége és a 20. századi magyar művészetben elfoglalt helye máig nem tisztázott. Most, születése után 90 évvel, a Nemzeti Galéria az első átfogó életmű-tárlatot mutatta be Ország Liliről. Kolozsváry Marianna kurátor ennek a feszes, szinte programszerű életműnek az egyes korszakait ritkán tapasztalható érzékenységgel állítja sorba. A jól ismert, állandó gyűjteményekben lévő művek mellett olyan képeket is bemutat – többek között Pilinszky hagyatékából –, amelyek eddig soha nem voltak kiállítva. Arányérzékének köszönhető, hogy az installáció látványos elemei a vásznak erős jelenlétében másodlagos hatásúak maradnak. Csak jó idő elteltével tűnik fel például, hogy az első teremben az 1956-ból származó két önarckép egy megépített téglafalra került vagy hogy az ikonos korszakot bemutató terem falai aranyban ragyognak. Pontosan jelennek meg a festői párhuzamok is az Ország-képek mellé helyezett anyagokkal: Giorgio de Chiricóval a metafizikai festészet, Paul Delvaux képeivel a klasszikus szürrealizmus, amelynek Ország Lili szinte egyetlen hazai képviselője volt; az ikonos periódust három középkori bolgár ikon jelenléte teszi feszessé, a Labirintus képeit pedig az ádámosi templom festett kazettás famennyezetének a terem fölé függesztett darabja vezeti be – csupa olyan mű, amelyek közvetlen hatással voltak Ország Lili munkáira.
A teljes életmű a korai, Szőnyitől elsajátított posztnagybányai stílusú képekkel indul, melyek között a rendezés markánsan kiemeli a tihanyi magtárról 1952-ben készült képet, amely jelképként is, téralakításával is jelzi, merre fog fordulni Ország Lili érett festészete. Hasonlóan fontos állomás a temetőt ábrázoló vászna ebből a korszakból, majd az 1955-ös cipős sorozat, melyben már a holokauszt, a hiányzó élet témája is megjelenik. Külön terembe kerültek az Ország Lili festészetét kísérő kollázsok, párhuzamba állítva Max Ernst, Korniss Dezső, Vajda Lajos és Bálint Endre kollázs-képeivel. Innen a szürrealista periódus, az ikonfestészet hatását tükröző művek, majd a temető-motívumokat feldolgozó vásznak következnek. Az egyes korszakok kapcsán a tárlat végigköveti az azokat inspiráló utazásokat: a bolgár kolostorok, a prágai zsidó temető, a jeruzsálemi Siratófal, a pompeji romváros élményét, utóbbihoz még úti vázlatfüzeteket is mellékel a kurátor.
Memento, 1957 (olaj vászon, 45 x 121 cm) Pilinszky János hagyatékából
De ez csak a felszín. A külső élmények hatása olyan erős, komplex és semmihez sem hasonlító festészetté érett, amelynek ereje itt, egyben tálalva, szinte érintetlenül jön át a mai nézőhöz. Mint egy évezredekig elzárt egyiptomi sírkamra megnyitásának pillanatában, hirtelen egyszerre özönlik elő a színek, motívumok, jelek összessége: az ősi írásjelek, az égettbarna felületen aranyló héber betűk, a titokzatos üzenetet közvetítő nyomtatott áramkörök, a szárnyas angyal, a gyerekkori élményként kapott zsidó misztikához visszanyúló szimbólumok, vagy a firenzei árvízben elpusztult kódexek egy végtelenített, tértől és időtől független folyammá, az emberi emlékezet eleven véráramává összegződnek. Mintha az idő nem telne, hanem sűrűsödne az emlékezet által, minden fragmentuma egyszerre volna jelen, színekké és formákká, egymásba bonyolódó felületekké alakulva. A tárlatot befejező, Ország Lili elképzelése alapján megépített Labirintus az előző termek élményét ősi beavatási rituálét idéző katarzissá emeli, a falak között egyszerre sugárzik a vásznak ereje és a festéssel megszilárdult, formát öltött szenvedéstörténet. Nehezen leírható lélektani hatása messze túlmegy a művészet befogadásán: névre szóló, személyes üzenete van.
